Titkok a világ végéről

Póda Csanád  2011.6.29. 4:40

El kéne indulni és megkeresni a világ végét.

Még ha a klasszikus, lapos-a-föld-ezért-lepottyanunk-a-szélén értelemben már nem is létezik. Megnézni, és meghallgatni a titkait. Hogy mit mond az életről, a halálról, a szerelemről, a fájdalomról. Csak leülni és figyelni.

Egy vízesést képzelek oda, sziklákat, dombokat, meg csendet. De olyan igazit, amilyet manapság már sehol sem hallani. Amit érezni lehet. Belső nyugalmat. Miközben mégis búgó suttogással a fülünkben tudnánk meg az igazságot az élet nagy dolgairól. Lehet, hogy e titkokat kifürkészve nem lehetne tovább élni a ma világában. Lehet, hogy nem kéne egyedül menni, mert nem engedne vissza. Hogy mi? Az erő, energia, bármi is legyen. Az, ami a világot összetartja.

Lehet, hogy én mást hallanék, mint Te. Lehet, én beleőrülnék, s Te boldog lennél minden mézes szótól, amit hallasz. Nekem fájna, Te a gyönyörtől nem bírnál magadhoz térni. Egyeseket az őrületbe kergetné, újabbak talán összeesnének, vagy épp ijesztő nevetésben törnének ki. Mások szerelmesek lennének, megint mások szakítanának. Ezért nem is vinnék magammal senkit.

Csak Téged.

Együtt mennénk. Kézenfogva. Hosszú út lenne, ám nem zavarna, mert nem lennék egyedül. De az sem zavarna, ha nem jönnél, akkor legalább egyedül lehetnék. Végülis, ez a kényelmesebb, nem? Ezt már ismerem. Azonban nem tudom, hogy kell Rád vigyázni, mit kell tenni, ha sírsz, mit, ha mosolyogsz, hogy kell hallgatni, és mikor kell szólni, mikor kell simogatni, mikor magadra hagyni, mikor elkezdeni és mikor leállni. Mégsem szeretnék Nélküled útra kelni. Lehet, hogy sokszor el kéne indulnunk, hogy eljussunk a célig. De sikerülne. És megismernénk az újat, azt, amit még nem tapasztaltunk. Hosszú lenne az út, sokat szenvednénk: én Tőled, Te tőlem, eleinte félnénk és visszafordulnánk afelé, amit már ismerünk. Megnyugtatna, de nem sok idő után rá kéne jönnünk, hogy nem bírjuk elviselni. Kell az új, az izgalom, az érzés, kellesz Te és kellek én. Sok minden vagy és sok minden vagyok, ezer arc és ezer érzés. Miért is választanám azt, azt az egyet, amit évtizedek óta ismerek, ha milliót ismerhetek meg, újat és újat, újat magamban és újat Benned. Végül megtalálnánk egymást. Én Téged, Te engem. És megtalálnánk önmagunkat is. Én Benned, Te bennem.

Fáradtan mosolyogva érkeznénk meg. Letelepednénk egy fa alá, melynek törzsét az idő barázdálta tele, s rótt rá meséket a világ minden tájáról. A fabulák, melyek évezredek bölcsességeit őrzik, kígyózva bújnának be fülünkön, egészen csontjainkig hatolva. De azt, amiért indultunk, talán nem is akarjuk majd hallani. Hogy mi a létezés értelme. A válasz a „miért?”-ekre. Talán nem szeretnénk majd hallani, talán már rájöttünk útközben.

Ha egyedül mennék, meghallgatnám. De talán az emberi elme nem képes ezek befogadására. Ám ha már ott lennék, meghallgatnám. És belebolondulnék. Mégis, lehet, boldog bolondként halnék meg. Vagy visszajönnék, és megosztanám mindenkivel. Talán pénzt csinálnék belőle, amolyan szemtelenül sokat.

Talánokkal teli az út.
Talán nem indulunk útnak együtt soha.
Talán nem tudjuk egymást elengedni soha.
Talán képtelenek leszünk szembenézni az ismeretlennel, s örökre itt ragadunk, életünk ezen szakaszában. A lehetőség mindig ott van, csak erőt kell gyűjteni. Farkasszemet nézni önmagunkkal, és győzni. Az első lépés nehéz, de talán az a jövő a szebb, amely nem a múlttal egyenlő.

Talán jobb, hogy a világ vége rejtve van szemeink elől.

Hozzászólások

@

Küldés