Túl a reményen


Póda Erzsébet  2010.12.26. 5:11

Csíp a hideg, hiába húzom össze magam olyan kicsire, amilyenre csak tudom.

A lábam majd´megfagy, felváltva kapaszkodok vele a bádogereszhez, nehogy hozzáfagyjon. De nem érdekel! Ez sem érdekel, csak őt láthassam. Ma biztos, hogy el fog jönni! Az öreg néni minden téli reggelen morzsát szór az ablakpárkányra. Azzal várja. Nem, nem engem vár, hanem azt a csodaszép, bársonyszürke galambot. Én nem érdeklem. Pedig én is szeretném, ha nekem örülne. De engem a legtöbbször elhesseget. Csak akkor kaphatok fel pár morzsát, ha nincs az ablak közelében. És általában ott van, mert őt várja.

Mint ahogy én is. Minden nap. Minden áldott nap.

Fagyos hideg van. A jeges szél egyfolytában a bőrömhöz keresi az utat. Néha éles pengeként sikerül vágni egyet rajtam. Olyankor úgy érzem, menten meghalok. Aztán összehúzom magam, még jobban, és tovább várok. Reménykedek. Azt mondják, a remény hal meg utoljára... Én még azon túl is várni fogok rá.

Mozgást látok az ablak mögött. Az öreg néni a fejére tekeri a vastag kendőjét, magára ölti a mellényét, és az ablakhoz lép. Kinyitja. Kezében egy tálka, abban a szétmorzsolt kenyér, kifli, vagy az is lehet, hogy kalács. Körülnéz, tekintetével őt keresi. Nem látja. Dúdolgat valamit, és lassan a párkányra szórja a morzsát. De jó is lenne csipegetni belőle! Mar az éhség, napok óta nem ettem. Becsukja az ablakot, majd leül mögé, onnan várja a kedvencét. Forgatom a fejem, de sehol sem látom. Csak társaim csiripelő seregét, amely roppant lelkesedéssel csap le a kiszórt morzsákra, de az asszony azonnal kinyitja az ablakot és szétcsap köztük. A verébsereg a mellettem lévő ház ereszére telepszik. Mivel a néni most már nem csukja be az ablakot, nem mernek visszatérni. Hosszú percek telnek el a fagyos hidegben. Hiába váltogatom a lábam, már egyiket sem érzem. Mintha nem is az enyém lenne, mintha vaspálcákon állnék.

Az tartja bennem a lelket, hogy őrá gondolok. Soha nem felejtem el az érzést, amikor először megláttam. Mintha az univerzum legnagyobb villámcsapása ért volna! Nála szebbet még sosem láttam. Annál jobban még sosem éreztem magam, mint amikor mellette lehettem, pedig egy méternél közelebb nem is engedett magához. Még édesanyám puha, meleg fészkében sem volt olyan kellemes érzés, mint az, amikor őt láthattam. Kecses testét, gyönyörű, bársonyos, szürke tollazatát, feje bájos mozdulatait, szárnya hullámzását... Azóta idejárok, minden nap itt ülök a ház ereszén, szemben azzal a lakással, amelynek párkányára minden téli reggelen morzsát szór az öreg néni. Így várja, így kedveskedik annak a galambnak, aki mostanra életem egyetlen értelmét jelenti.

Tavaly történt (akkor is ilyen fagyos volt a tél), hogy megint mellé merészkedtem. Nem bírtam tovább! Ismertem már minden mozdulatát, szokásait, muszáj volt újra a közelébe kerülnöm, s ezúttal elmondanom. Meg kellett kockáztatnom! A néni kiszórta a morzsát, majd beült az ablak mögé és várt. Csakhamar megérkezett ő is. Lágyan szállt le, szinte hangtalanul. Éppen úgy, ahogy anyukám, mikor fióka koromban eleséget hozott nekünk a fészekbe. Veréb létére olyan hangtalanul és simán érkezett, ahogy csak ő tudott, és közülünk senki más...
Ő csipegetni kezdte a morzsát, én pedig leszálltam a párkány legszélére. Meglibbentette a szárnyát, így szokott elzavarni, de most nem hagytam magam. Csak álltam egy helyben. Abbahagyta az evést, rám nézett. Csodálkozásában, amiért maradni merészeltem, szinte megmerevedett. Nézett, talán nem is hitt a szemének. És akkor ott elcsiripeltem neki minden érzésemet. Hogy régóta ismerem, hogy minden nap őt várom, hogy minden éjjel róla álmodom, hogy perzsel az érzés, melyet iránta érzek, hogy nélküle nincs értelme se nappalnak, se éjszakának és boldog vagyok, ha csak messziről is láthatom.

Bájosan félrebillentette a fejét, s elmosolyodott. Sőt. Úgy láttam, vissza kellett tartania magát, nehogy kacagni kezdjen. Búgó hangon csak annyit turbékolt vissza, hogy ezt biztosan nem gondolom komolyan. Aztán hosszú magyarázatba kezdett. Soha nem lehetünk egymáséi, lássam be: ez teljességgel lehetetlen. Éljek boldogan más verébtársammal, neki pedig hagyjam meg a lehetőséget, hogy ott találja meg a boldogságát, ahol az ő helye van: a galambok között.

Egy szó, mint száz: próbálkozásom veszett fejsze nyele.

Megsemmisülten álltam a párkány szélén. Megszégyenülten, mintha minden tollam lehullott volna rólam. Ám nem a testem meztelenségének gondolata volt zavaró, hanem a lelkem pőresége, hiszen azt tártam ki, annak régtől féltve őrzött édes titkát fedtem most föl, lám: teljesen hiábavalóan! Ha nem tudnék repülni, bizonyára a mélybe szédültem volna, s szörnyethalok. De ennél sokkal rosszabb következett. Életben maradtam, de minden addigi álmom egy pillanat alatt szertefoszlott.

Bódultan repültem vissza a szomszéd ház ereszére.

Azóta is várom. Minden nap várom azt a pillanatot, hogy felbukkanjon. Csak ez érdekel és semmi más. Még akkor is, ha nincs többé értelme. Soha nem lehet az, amire annyira vágyom, amit pedig annyira szeretnék! Mégis várom, mert boldog vagyok attól is, ha csak távolról láthatom, ha épnek és egészségesnek tudhatom. Mégis reménykedek. Azt mondják, a remény hal meg utoljára... Én még azon túl is várni fogok rá!

Már régóta nem láttam. Itt ültem minden nap, minden reggel és minden este. Itt gubbasztottam éjszaka is. Itt vártam, s ő nem jött. De ma biztosan jönni fog. Tudom!

Inkább csak megérzem, mint látom az árnyat, ahogy leszáll a párkányra. Lágyan, szinte hangtalanul. Éppen úgy, ahogy anyukám szokott, mikor fióka koromban eleséget hozott nekünk a fészekbe. Szívdobogva nézem kecses testét, gyönyörű, bársonyos, szürke tollazatát, feje bájos mozdulatait, szárnya hullámzását... És egyszer csak kétségbeesetten tudatosítom, hogy ezúttal nem egyedül jött. Vele van egy másik galamb is, akit még sohasem láttam. Nagyobb tőle, piszkosszürke színű, durva mozgású. Egy pillanatig azt hiszem, fölém szakad az ég!

De nem szakad fölém semmi. Bennem tört össze valami. Valami, ami eddig kapaszkodott az életbe, valami, ami eddig melegen tartott, s megvédett a jeges szél borotvaéles pengéitől. Valami menthetetlenül véget ért. Egyszer s mindenkorra! Többé nem húzom össze magam. Már nincs semmi értelme. Azonnal tudom, mi a helyes döntés. Kitárom a szárnyaimat, fölberzelem a tollaimat, hogy a fagyos levegő hamarébb átjárhasson. Már nem emelem fel egyik lábamat se – hadd fagyjon a bádoghoz!

Fagyos hideg van. A jeges szél már megtalálta a bőrömhöz az utat, éles pengeként szabdal darabokra.

Már nem reménykedek.

Nem a remény hal meg utoljára, hanem én.

Mert nincs miért tovább várnom.



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Macskakő

Póda Erzsébet

Amikor nagyanyámat, akit különleges képességei miatt boszorkánynak tartottak a faluban, eltemették a temető sarkában, arccal lefelé, egy három méterre leásott gödörbe, úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.

2017.3.5.    5


Barna Berni:The One

Wolner Annamária

Ez a könyv nem akarja megmondani a tutit. Finoman, de határozottan ültet le, és elgondolkodtat.

2017.2.14.    18


Karácsonyi díszek

Wolner Annamária

Egész éjszaka hatalmas pelyhekben hullott a hó, és reggelre mindent beborított.

2016.12.25.    4


Sorstanulság

Póda Erzsébet

Akkor, amikor találkoztunk, s beszélgetni kezdtünk, férfias volt, pont, mint ahogy azt megálmodtam.

2016.8.25.    9


A pipacsok hallgatnak

Póda Csanád

Mikor elindult, már hallani vélte a távolban a rendőrautók szirénázását. Persze lehet, hogy csak a füle csengett, bár izgulni nem izgult.

2016.3.30.    3


A hosszú élet titka

Mester Györgyi

Amikor a vásárcsarnok kijáratánál összefutottak, mindkettejük kezében hatalmas, tömött szatyrok lógtak, mégis, udvariaskodni próbáltak egymással.

2016.2.13.    8


Végső diagnózis

Mester Györgyi

Fáradékony? Hát, tudja, én se bírnék órákat ilyen magas sarkú cipőben járni.

2015.10.19.    17


Birkatársadalom

Danczi Mónika

A hatalmasok azon törték a fejüket, hogyan lehetne minél nyugalmasabb életet élni.

2015.9.30.    22


Egérút

Mester Györgyi

Ócska egy nap volt, ez a szerdai. Szinte minden balul ütött ki...

2015.6.24.    3


Erőből szép

Mester Györgyi

Van, aki festetlen, természetes arcszínnel is ki mer menni az utcára, az emberek közé...

2015.1.17.    14


Póda Erzsébet

A kislány az ablakban könyökölt. Vastag pokrócba bugyolálva, egy széken térdelve nézte a sötét éjszakát.

2014.12.31.  2    10


Ingovány

Nagy Erika

Amikor kijött a rehabilitációról, szülei ismét befogadták. Volt ígéret, több mint csillag az égen.

2014.12.26.    7