Út visszafelé


Tóth Zsuzsi  2010.1.12. 20:06

A karácsony utáni visszaút, mint minden évben, az idén is viszontagságosnak bizonyult.

Először kiderült, hogy a Wien Südbahnhofot restaurálják ugyan, de nem kell Meidlingig menni, hogy vonatra szálhassak, mert Wien-Westbahnhof is van. Lehetetlen, gondolkodok fennhangon a nemzetközi péztár előtt, hiszen az ugyanott van, ahol a Süd, csak egy emelettel lejjebb, mindig szoktam látni a mozgólépcsőről. A tudomány elárulja, hogy rosszul emlékszem az ott az Ost, a West a Mariahilfer Straßen van, a centrumban. Oké. Észak, dél, kelet, nyugat – még jó, hogy nincs több égtáj. Kinek kell ennyi pályaudvar?

Január elsejét racionális pakolással kellene töltenem, ha nem lennék már vérprofi. Három méterről dobálom a cuccaimat a bőröndbe, olyan sorrendben, ahogy a kezembe akadnak, semmi vasalás, hajtogatás, úgyis minden összekeveredik a végére. Csak a becherovkás üvegeket bugyolálom be gondosan a kötött pulóverek közé.

A navigátor jelenti, hogy a célpont megvan, megtalálta a memóriájában – nocsak, emlékszik rá. Járt már ott talán? Vajon kivel? Velünk ugyan nem. Százötven kilométer. Kitolatunk az udvarból, menetirányba hozzuk az autót, mire a gépezet bólogat, gépi hangon mondja „kövesd az utat, amin haladsz”. Bár az élet is ilyen egyszerű lenne! Ha mondjuk, mindenkinek lenne egy jóindulatú, kedves navigátora, aki ha hibázunk, csak annyit mondana „újratervezem az útvonalat”, és világosan a képünkbe nyomná, hogy „a következő kereszteződésnél fordulj jobbra, majd tarts bal felé”.

Én azt mondom, jó lenne...

Van egy olyan sejtésem, hogy apakomplexusos vagyok. Hogy mivel a leghatalmasabb bizonytalanság harcmezején nőttem föl, pontosabban nem is nőttem föl, csak ivarérett korba léptem, görcsösen keresem azt a férfit, aki apám helyett apám lehetne. Aki szelíden, de következetesen irányítana, mindig a jó útra, aki mellett aranyos lehetnék és szép, nem ilyen zavarodott, himlőhelyes mamlasz. A férfiakkal szemben úgy érzem magam, mint egy nagy, rózsaszín, kurta farkú disznó a vágóhídon, cetlivel a fülében, amire rányomtatták a korát, a súlyát, meg hogy nincs semmi fertőző betegsége. Ilyen gondolatok forognak az agyamban, míg lavírozunk az új pozsonyi úton, a sötétben tapogatózunk Bécs felé.

Az osztrák sztrádán eszembe jut egy dal:
io conosco la tua strada,
ogni passo che farai
le tue ansie chiuse a i vuoti,
sassi che allontanerai
senza mai pensare che
come roccia io ritorno in te

(én ismerem a te utadat
a következő lépéseidet
a szorongásaidat és az ürességet
a köveket, amiket elrúgsz majd
anélkül, hogy tudnád,
én sziklanként fogok visszatérni hozzád)


Százhúsz-száznegyven. Nagyon tudok félni ilyen sebességeknél, ha kinézek az ablakon, szédülök, nem nekem találták ki a modern közlekedést. Aztán arra leszek figyelmes, hogy kedves navigátorunk egyre agresszívebben kezd dirigálni. Talán neki is tériszonya van a nagy sebességtől, mert kis faluk mellett haladunk fel, mikor felbőszülten követelni kezdi, hogy „a következő kijáratnál hagyd el az autósztrádát“. Dehogy hagyom – mondja a sofőrünk, apu, hisz Bécs központjába tartunk, nincs nekünk Semmeringen meg Schwechatban semmi keresnivalónk. „Újratervezem az útvonalat.“ Tervezzed csak, gondolom magamban. Végül feladjuk, követjük az utasításokat, melynek következtében a reptéren találjuk magunkat. Ó, hogy az a... Rossz felé vezetett a sors navigátornak öltözött hangja. Rajtam már jelentkeznek a pánik első tünetei: ha most lekésem a vonatot, holnap nem mehetek dolgozni, egy kisebb vagyonom odavész, ha új jegyet is kell vásárolni.

„Újratervezem az útvonalat“ hajtogatja a gépies hang. Ó, álljunk már meg és gondolkozzunk! Egyértelmű, hogy a gépezet, amelyre a sorsunkat bíztuk elromlott. Azt javasolnám, vergődjünk el Bécsig és pattanjunk metróba, valahol, akárhol, előbb vagy utóbb csak lesz egy megállója annál a fantomatikus Westbahnhofnál. De mielőtt javaslatommal előrukkolnék, az órámra tekintek. Nem lenne már időnk ilyen bonyolult műveletre. Hasítunk Schwechat központjában ezerrel, nagyon félek. Utálom, mikor autóval sietni kell, belegondolok, mennyi a baleset, meg hogy minek hajszolom én ilyenekbe a szüleimet? Ha most mind meghalunk, engem majd a városfalakon kívülre temetnek, mint az árulót, aki nem tudott otthoni egyetemet választani, mint minden valamirevaló fiatal, hanem külföldön taníttatja a kényes seggét. „Ötszáz méter után hajts be a körforgalomba, majd fordulj jobbra, majd fordulj balra.“ Te meg fordulj föl – gondolom magamban.

A volánnál apu engedelmesen forog, csak néha káromkodik és csak relatíve halkan, nem kezd üvöltözni – kész csoda. „Nyolcszáz méter után térj be a körforgalomba majd fordulj jobbra, majd fordulj balra.“ No coment. Biztos vagyok benne, hogy a mesterséges hang nem tudja mit beszél, csak mondja a magáét. Tisztára olyan ez, mint az élet maga. Mint amikor az ember imádkozni próbál, igyekezvén kedves jó istenéből kicsikarni a megoldást: Nyugalmat erőltet magára, elmegy a templomba, meghallgatja a misét és utána ülve marad, imát mond magában, koncentrál a belső hangra, ami össze-vissza diktálja az abszurdnál abszurdabb, kivitelezhetetlen megoldásokat.

Körforgalomból ki, másikba be, már Bécsben vagyunk, központi helyen. Dermedten vesszük tudomásul, hogy sorsunk kínai gyártmányú hangja újra a sztráda felé akar vezényelni bennünket, miközben két pályaudvart is magunk mögött hagyunk. Aztán egy deus ex macchina-szerű hirtelen fordulat következik: „Nyolcszáz méter után érkezés a célponthoz“ – közli a hang. Katartikus élmény: baloldalon megpillantjuk a Bahnhofot, véletlenszerűen tilosban parkolunk, mert a navigátornak nincs jobb ötlete, fogjuk a bőröndöt meg a sok kis csomagot és szemünkkel rendőrt vagy parkolóőrt keresve beandalgunk.

Megkeressünk az Abfahrten feliratú cartello luminosot (az az elekrtonikus kijelző, vagy mi a szösz magyarul), amely nem jelez Velencébe menő vonatot.

Én már sírok.

Az információn egy kedves pasas ránéz a jegyemre, és azt mondja, olaszul „binario otto“. Ettől kicsit megnyugszom. Végre valaki értelmes nyelven beszél. Mondom, hogy a 8-as sínről Salzburgba megy a vonat. Nem baj, mondja, megy az majd tovább Velencébe is, tudja isten, miért nincs sehol feltüntetve. Át kell majd szállom Salzburgban? – kérdezem olaszul, s mikor nemmel felel, a biztonság kedvéért németül is elismétlem, hogy muss ich in Salzburg umsteigen? Nein, nein - tekergeti a fejét ide-oda, az én fejemben már az alkatrészek össze-vissza lógnak, a rugók elcsigázódtak, a kerekek nem forognak. Beülök a vonatba, ahonnan, ha minden jól megy, tizenkét óra múlva szabadulok majd, s mielőtt átadhatnám magam a bennem kavargó, örvénylő szorongásoknak, bekapok egy altatót.

A karfákat egyenként hátratologatva ággyá formálok három ülőhelyet. Nem érdekel, ahogy három utastársam hitetlenkedve nézi pofátlan tevékenykedésemet – nincs kiírva, hogy váltottak helyjegyet, ezért az ő bajuk, ha épp az én kupémba vetődtek. Betakarózok a párnakabátommal, gyorsan elalszom, csak arra ébredek, hogy egy olasz kalauz dörömböl az ajtón: „Venezia, Venezia Venedig, willkommen, Venedig“ – kiáltozza, majd továbbmegy és bedörömböl, szép sorban, mindenhova.

A szerző a Padovai Egyetem (Olaszország) hallgatója



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Macskakő

Póda Erzsébet

Amikor nagyanyámat, akit különleges képességei miatt boszorkánynak tartottak a faluban, eltemették a temető sarkában, arccal lefelé, egy három méterre leásott gödörbe, úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.

2017.3.5.    5


Barna Berni:The One

Wolner Annamária

Ez a könyv nem akarja megmondani a tutit. Finoman, de határozottan ültet le, és elgondolkodtat.

2017.2.14.    18


Karácsonyi díszek

Wolner Annamária

Egész éjszaka hatalmas pelyhekben hullott a hó, és reggelre mindent beborított.

2016.12.25.    4


Sorstanulság

Póda Erzsébet

Akkor, amikor találkoztunk, s beszélgetni kezdtünk, férfias volt, pont, mint ahogy azt megálmodtam.

2016.8.25.    9


A pipacsok hallgatnak

Póda Csanád

Mikor elindult, már hallani vélte a távolban a rendőrautók szirénázását. Persze lehet, hogy csak a füle csengett, bár izgulni nem izgult.

2016.3.30.    3


A hosszú élet titka

Mester Györgyi

Amikor a vásárcsarnok kijáratánál összefutottak, mindkettejük kezében hatalmas, tömött szatyrok lógtak, mégis, udvariaskodni próbáltak egymással.

2016.2.13.    8


Végső diagnózis

Mester Györgyi

Fáradékony? Hát, tudja, én se bírnék órákat ilyen magas sarkú cipőben járni.

2015.10.19.    17


Birkatársadalom

Danczi Mónika

A hatalmasok azon törték a fejüket, hogyan lehetne minél nyugalmasabb életet élni.

2015.9.30.    22


Egérút

Mester Györgyi

Ócska egy nap volt, ez a szerdai. Szinte minden balul ütött ki...

2015.6.24.    3


Erőből szép

Mester Györgyi

Van, aki festetlen, természetes arcszínnel is ki mer menni az utcára, az emberek közé...

2015.1.17.    14


Póda Erzsébet

A kislány az ablakban könyökölt. Vastag pokrócba bugyolálva, egy széken térdelve nézte a sötét éjszakát.

2014.12.31.  2    10


Ingovány

Nagy Erika

Amikor kijött a rehabilitációról, szülei ismét befogadták. Volt ígéret, több mint csillag az égen.

2014.12.26.    7