Vacsora

Francis W. Scott  2008.6.8. 14:22

Az őrület félpercesei 2.

Aznapra egy drága éttermet választottam. Éppen elég pénzem volt, nem kellett félnem a számlától. Ahogy leültünk az asztalhoz, egymással szemben, a pincér máris ott termett, és mindkettőnknek átnyújtott egy étlapot. Azonnal lapozgatni kezdtem. Vastagabb volt, mint egy átlagos étlap, rengeteg ételt sorolt fel.
A pincér öt perc múlva visszatért, kezében kis jegyzettömbbel és vékony, ezüstbevonatú tollal. Erőlevest rendeltem két tojással – a kedvenc levesem –, utána pedig borjúragut zöldséges krumplival. Taxival jöttünk, úgyhogy a vacsora mellé egy üveg jófajta vörösbort is kértem.
– És ön?
– Én még nem választottam – mondta partnerem, és elküldte a pincért, mondván, hogy öt perc múlva már biztos fogja tudni, mit akar enni.
A pincér öt perc múlva ismét ott állt az asztalunk mellett, de partnerem még csak félig nézte át az étlapot. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni.
– Csak nézd át, ez nem regény, hogy olvasgatni kéne!
– Még sosem voltam ilyen drága étteremben, és ki tudja, jövök-e még valaha! Nagyon gondosan szeretném kiválasztani a vacsorámat.
– Jöjjek vissza öt perc múlva? – kérdezte előzékenyen a pincér.
– Igen, az jó volna – mosolygott rá. – Köszönöm!
Másodpercnyi pontossággal öt perc múlva vissza is tért.
– Sikerült választani?
– Igen, azt hiszem, ráklevest kérnék.
– Sajnálom, de a rákleves éppen elfogyott. Viszont bármi mással tudunk szolgálni.
– Ó, akkor még válogatnék, ha nem bánja.
– Csak tessék. – És megint elment.
– Ki kell mennem a mosdóba – mondtam, mert már szinte fizikai rosszullétet éreztem.
Fojtogatott, úgyhogy levettem a nyakkendőmet, és a zsebembe gyűrtem. Hideg vízzel megmostam kicsit az arcom, és éppen a pincérrel egyidőben értem vissza az asztalhoz.
– Nos? – kérdezte, és én már azon tanakodtam, hogy a fickó talán robot, akit arra programoztak, hogy a türelme határtalan legyen.
– Mondja, van tenger gyümölcsei leves?
– Csak az van, amit az étlapon is lát.
– Ó, hát akkor…
– Csak nyugodtan válogasson, nem sietünk sehová. Igaz, uram? – nézett rám megerősítést várva, de én csak egy feszült mosollyal tudtam szolgálni.
Kihozták a levesem, amit jóízűen be is kanalaztam. A vörösbor felét is elpusztítottam, amikor jött az illatos borjúragu. Mondanom sem kell, hogy ő még mindig nem választott. A méreg úgy elöntött, hogy hirtelen már nem is éreztem magam éhesnek.
– Kéred a ragumat? – kérdeztem reménykedve.
– Ó, köszönöm, de nem. Nem eszem borjút.
– Akkor mit kérsz?!
Nem kaptam választ, úgyhogy megint kimentem a mosdóba. Levettem a zakómat, kigomboltam az ingem nyakát és az ujját, amit könyökig fel is tűrtem. Kétszer is hideg vizet locsoltam az arcomra, aztán visszatértem a vacsorámhoz, amit – most már cseppet sem nyugodtan – el is fogyasztottam, méghozzá az utolsó morzsáig.
Megittam a maradék bort, megtöröltem a számat, felálltam, majd leszámoltam az asztalra százöt eurót. Elkaptam a villámat, kitéptem partnerem kezéből az étlapot, a villát pedig a nyakába vágtam – körülbelül ötször, de lehet, hogy hatszor is.
Kiléptem az étterem ajtaján, és gyalog indultam haza. Szép este volt. Rég éreztem utoljára ilyen frissnek a levegőt. Úgy gondoltam, jó választás volt ez az étterem. A borjúragujuk különösen ízletes.

Hozzászólások

@

Küldés