Viera Švenková: Jönnek az ünnepek

Vércse Miklós fordítása  2012.12.23. 6:00

A felesége halála után megváltozott. Kerülte az embereket, magába zárkózott, szótlan lett.

Hiába hívtam vasárnapi ebédekre a testvérem. Sokáig ellenkezett, egyre azt hajtogatta: Hagyj békén! Jól tudod, ez a világ engem már nem érdekel, a kétlábú műtárgyak elfelejtették, hogy hajdan ők is emberek voltak. Idővel egyszer mégis csak sikerült valami ürüggyel kicsalni otthonról, aztán végül kibökte, mi baja:
– Nem szívesen megyek az emberek közé, még ha a legközelebbi hozzátartozóim is. Mindenütt csak útban vagyok, úgy érzem magam, mint egy hajléktalan.
Előbb meglepődtem. Hajléktalan? Ahogy ezen eltűnődtem, magam is úgy láttam, hogy az öregség eljötte mindegyikünket háttérbe szorít, mellőznek. Háttérbe szorulunk. Kizökkentünk a régiből. Igen, megvan a saját lakásom, az öreg bútor, az asztal, az ágy, de hát ezek az üres falak már megszűntek az otthonom lenni.
– Andrejkónak névnapja van – invitáltam a családi ünnepre egy borongós őszi napon.
Eljött, ajándékot is hozott, világatlaszt, hadd tanulja meg a gyerek, melyik szélességi körön fekszik New York és melyiken Pozsony. Egy pohár bor után a nyelve is megeredt.
– Szörnyű ez a otthontalanság! Teodornak az orvosnő a minap azt javasolta, igényeljen nyugdíjas otthont, mert hamarosan intézeti ellátásra szorul. Megfosztják öreg rozoga ágyától, az ablakából nyíló kilátástól, ami az orra előtt volt fél évszázadon át, ridegtartás vár rá. Hát ez rózsás jövő!
Ellent kellett neki mondanom, bár bántott, hogy ezek a találkozások rendszerint fölösleges vitákba torkolltak. A testvérem szótára tényleg rátapintott valamire: mint a rideg marhatartás, sorbaállás a vágóhíd előtt.
Mindezek ellenére a családi meleg jelentőségéről beszéltem neki, az emberi kapcsolatokról, ami főleg a gyermekek számára fontos.
– Emlékszel a nagymamánkra, mennyi mindent kaptunk tőle gyerekkorunkban?
A válasza gúnyos nevetés volt csupán:
– Hát vak vagy? Nem látod, hogy az unokáid rád sem hederítnek? Mondhatsz te, amit akarsz, csak ülnek a számítógép előtt, és meg vannak győződve róla, hogy az egér mozgatásával megváltják a világot.
Úgy érezte, Ján pesszimizmusa ragályos, a hangulatán csak rontott. Az utcákon már a karácsony előtti nyüzsgés zajlott. Az erkélyeken megjelentek a karácsonyfák, idegesség vett erőt rajta, lesz-e idő mindenre. Be kell vásárolni, takarítani, sütni, főzni, s minden rá vár. A menyecskének nem tetszik, hogy otthon töltik az ünnepeket. Mehetnének inkább valamelyik hegyi szállóba, de hát az öregek miatt ragaszkodni kell a hagyományhoz! Csak terhére vagyunk a fiataloknak, ismerte be magának, az öccsének igaza van, ám ezt tagadni kellene, nem volna szabad beismerni soha. Az életveszélyes igazság az embert csak akadállyá teszi a sikerhez vezető úton, élő halottá. Ez játék a tűzzel!
Ján szinte tetszelgett a negatívizmusában. Teodor azt állítja, hogy tavaly több mint hatszáz öngyilkosság volt nálunk. Főleg az idős férfiak választják ezt a megoldást, ha az orvosnő tudtukra adja, hogy hamarosan intézeti ellátásra szorulnak, elhülyülnek, s valami kis béka törülgeti majd a feneküket. A nyomorúságos nyugdíj még pelenkára sem elég, a gyerekeknek is hozzá kell majd járulni anyagilag, holott nekik is alig futja a megélhetésre. Nem gürcöltem én életemben éppen eleget, hogy most nincs elég a saját ellátásomra? Más nyakán éljek? Szarni az ilyen életre!
– Hallgass! Kérlek, hagyd abba! – csitítottam. – A béke és az öröm ünnepe közeleg, te meg ilyen gyászos dolgokról beszélsz! A rossz hangulat károsan hat a belső szervekre is, ártasz a szívnek, a gyomornak, az epének, a májnak!
Gunyoros nevetés volt a válasz.
– Hát nem kár az, ha egészségesen tesznek a sírba?
Ez már kibírhatatlan, túl sok rám, szakember tanácsára lenne szükségem, pszichiáterre, lélekgyógyászra. A karácsony előtti rohanás idején ilyesmire nincs idő, csupán annyira tellett, hogy felhívtam Ján fiát.
– Kellemes ünnepeket kívánok! Egyébként hol töltitek az ünnepeket, elhívjátok apátokat is?
– Apa vonakodik, nem tudok mit kezdeni vele – vallotta be az ifjabb Ján.
– Hát igen, belátom, hogy az öreggel is, meg a fiatallal is nehéz boldogulni, mindegyiknek megvan a maga bogara. Az öcsémet is, a te apádat, hiába próbáltam fiatal korától irányítani, már rég kisiklott az ellenőrzésem alól. Dehát szabad emberek vagyunk!
Ján megjelent az ajtóban, magától, hívás nélkül. Nem kérdezte tőle, mi történt, leültette és egy pohár konyakkal kínálta.
– A Teodor... – vette kezébe a poharat, és mintha az ital színét és illatát vizsgálná: – Teodor elment. Önszántából. Megivott egy üveg italt és lefeküdt. Már nyugta van.
Várta, hogy folytatja, szüksége van rá, hogy elmondja valakinek, kiöntse lelkét, mi nyomja, de elhallgatott és meg se moccant.
Aztán fogta a poharát és odanyújtotta:
– Önts még egyet!
– Iszom én is – mondta, és poharat vett elő a vitrinből.
– Ez várható volt – sóhajtotta fel – Nem lehetett rajta segíteni.
Öntött és felemelte a poharat, mintha köszöntőt szeretne mondani, amikor ismét megszólalt dörmögve:
– Milyen jó, hogy van még, akivel koccinthatok, drága nővérkém!
Alkonyodott. A környékbeli ablakokban kigyúltak a fények, a karácsonyi ünnepek előtti hivalkodó díszletek.

Hozzászólások

@

Küldés