A függöny

Puha Andrea 2009.3.3. 8:37

Néha utálom a szombatot. Már csak azért is, mert ez a takarítás napja.

Az utolsó valahogy lassabban ment, mint máskor. Mindig találtam ürügyet, hogy ki kelljen mennem a konyhából. Hol a pincében, hol a másik szobában, hol pedig a fürdőben kötöttem ki. Aztán az emeletre vettem az irányt.
A lépcsőn felfele kaptatva sógornőm gyötrődő arcával találtam szembe magam.
– Mi a baj?
– Semmi – rázta a fejét, majd sóhajtva a szoba felé biccentett.
Tétova léptekkel az ajtóhoz mentem. Azonnal szemembe tűnt a szoba szokásos, élénk, vidám narancssárga színe. Nem értettem, mit kéne észrevennem. Majd az ablakra esett a pillantásom. Az eddigi narancssárgás-pirosas függöny helyett fekete anyag omlott alá az ablak két szélén.
– Csak őszintén...!
– Sz...! – vágtam rá hirtelen vigyorogva.
– Látod? Pedig össze se beszéltünk! – kontrázott rá anyu a hátam mögül.
Ekkor volt fél egy. Rekordsebesség alatt szedtük le a függönyt, és pakoltuk össze. Háromnegyed egy előtt öt perccel, lógó orral forgattunk fel mindent, mert sehol sem találtuk a kocsikulcsot. Kiderült, hogy a tesóm elvitte. Na akkor felforgattunk megint mindent a pótkulcsért.
– Már úgysem érjük el, egykor bezár – adta fel sógornőm a harcot.
Aztán hirtelen felrohant az emeletre, majd le, és függönyöstül-kulcsostul kiviharzott az ajtón. Én meg elképedve utána. Bevágódtam mellé az autóba, majd a kapu felé hajtva szemembe tűnt valami narancssárga az utca szélén.
– Te, az nem a régi függöny..?
– De. Behozod? Kifújta a kezemből a szél.
Ekkor kezdtem kacagni igazán. Kicsivel elmúlt már ekkor háromnegyed. Sógornőm, aki egyébként óvatos vezető, megdöntve nyolcvanas rekordját, százzal repesztett a városba. Közben becsatoltam a biztonsági övét, majd megjegyeztem, hogy egy nyamvadt függönyért azért nem kéne autóstul fára mászni.
A karcsai úton végig azon sápítozott, hogy még a vasút előtt találjuk ki, merre van közelebb az üzlet. És drukkoljunk, hogy ne kapjunk piros lámpát. És úristen, hogy fog ő leparkolni?! És úristen, milyen jól vezet idegesen...
Mondanom se kell, hogy fetrengtem a nevetéstől...
Időnként átkozta a lassan poroszkáló kocsikat, majd egy jól irányzott kanyarral leparkolt. Még nyitva voltak. Berohant, kezében a vadiúj függönnyel. Majd ki a régi függönyért, hogy tudjon színben választani, közben kint hagyott valamilyen papírt, így ismét kirohant a papírért, majd be, és ismét k, immár boldog világos-narancssárga függönytulajdonosként.
– Na, kicserélték?
– Ki. Azt mondtam, anyósnak nem tetszett.
– És?
– Azt kérdezte, hogy tied a szoba nem? Mondom, ja, de övé a lakás.
– Dilis vagy! – nevettem ismét.
Hazafelé már azon lelkendeztünk, hogy milyen jó kis kocsikázás volt. Azért nyomatékosan megkértem, hogy ne csináljon belőle rendszert. Nyugodt tempóban zötykölődtünk az úton, mikor eszembe villant valami.
– Te, még mindig nem értem, miért feketét vettél...
– Tudod mit? Én sem.
Kibuggyanó nevetési ingeremet jobbnak láttam köhögésbe fojtani, de pár percen belül mindketten harsogva nevettünk a helyzet komikusságán. Azért vicces, hogy egy függöny mit hoz ki az emberből, nem?