A kapcsolat mély verem

Mészáros Krisztina 2010.1.13. 8:07

Mindannyian, szingliként vagy kapcsolatban élőként, estünk már olyan sötét lyukba, amelybe imádott párunk taszított.

Ha belegondolunk, nem is a szerelem a bűnös, hanem mi, akik alakítjuk. Mi magunk okozzuk a csalódást és ráruházzuk a megfoghatatlan érzésre. Persze a minimális veszteség és civódás elkerülhetetlen: nem vagyunk tökéletesek. Mindennap elvárásoknak kell megfelelni, és közben szinte szükségszerű a baki. Ha bekövetkezik az a bizonyos hiba, akkor tuti a párunkon csattan, mert ő áll hozzánk a legközelebb. És ha átsiklunk felette sem lesz könnyebb. Hiába úgy csinálni, mintha meg sem történt volna, mert akkor legközelebb sem másképpen. Tegyük fel, hogy minden úgy jó, ahogy van, és bármennyire megsért a kedvesünk, akkor sem bántódunk meg. Talán ebben az esetben nem veszíthetünk, csalódhatunk, és nem kerülünk szembe a mély verem szindrómával? De ki képes ekkora önfeláldozásra, vagy ilyen szintű butaságra? Mekkora odaadásra van szükség ahhoz, hogy a másikat hibáival együtt megőrizzük, és ne akarjuk formálni?

Két típust ismerek: azokat, akik a kapcsolataikban önmagukat keresik, és azokat, akik megtalálták benne magukat. Persze mindezt kapcsolati fázisokként is értelmezhetjük, mert nem jelenti a megtalált személyiségünk azt, hogy az évek alatt nem változunk, és nem kezdünk újra keresni. Olyankor pedig életünk párján hamar sebet ejthetünk, hiszen nem tudja, mit akarunk tőle – és fordítva. A változás konfliktus: magunkkal, a szerelmünkkel.

Egy kedves emberke mondta, jobb azoknak, akik nem gondolkoznak. Mert nekik kevesebb dolog fáj. Mennyi kíntól megkímélnénk magunkat, ha korunk elvárásainak megfelelően élnénk a mindennapokat, minden évben új autót vennénk, szidnánk a munkáltatónkat, a gyerekünket, férjünket, de főleg a szomszédunkat. Azok a problémák, amelyek az érzékenységünkből fakadnak, ezáltal számunkra fontosak, azok az egyszerűbb lelkületűekben fel sem kerülnek. Csak élik a heteket, nem filózva azon, mit lehetne jobban, pontosabban csinálni. Megcsalni a hitvest nem nagy ügy, hisz neki is van már rég szeretője... A lényeg a külsőség! Elégedettek, ha láthatják a tévében a különböző „sorsmegoldó, segítő show-kat”, és „tanulhatnak” belőle... A mély verem különben is csak a következő párkapcsolatig olyan nagy szakadék, azután már csak egy icipici lyuk. Mert az új szerelem szépít, épít, gyógyít és akaratlanul pozitív. Nem lehet benne megőrizni a távolságot, sem önmagunk nézetét arról, hogy soha többé nem adjuk oda magunkat egy másiknak. Hiszen az már nem szerelem.

Ha a fent említett veremről beszélünk, tisztázni kell, milyen sérülésekről beszélünk. Én a kisebb kaliberű bántásokról fecsegek, azokról, amikor a másik nem akar részt venni a baráti találkozásokon, nem segít a takarításban, tévét néz, amikor a másiknak beszélhetnékje van, stb. Mert ezekre a dolgokra oda kell figyelni, ha tényleg szeretjük a másikat.

Arra jutottam, aki nem akarja jobbá tenni a kapcsolatát, a párját, az nem szereti már, ezért nem csalódhat. Bármit is kapjon, úgy jó, ahogy van. Addig, amíg tart.

Nő vagy férfi, szerelmes, vagy unott, vágyni fogja a magában meg nem lelt tökéletességet. Így azt hiszem vesztésre állunk. Mindannyian, akik játszunk. Nem győzhet az, aki szerelmet keres. Szükségszerűen csalódunk, és csalódást okozunk. Azért mégis újra és újra beleesünk a csapdába, és újra szeretünk.

Mert mi ilyenek vagyunk, gyarlók és halandók. Emberek..