A romok eltakarítva...

Nagy Erika  2008.8.21. 13:08

A közelmúltban borzalmas élményben volt részem, olyanban, melyet eddig csak filmekben láttam.

Hatalmas erejű vihar (orkán? tornádó?) pusztított településünkön, melyre eddig még nem volt példa. Az idős emberek szerint sem.

Délután érezni lehetett a levegőben: valami készülődik. Elsötétült az ég, annyira, hogy az már félelmetes volt. Majd percek múlva hatalmas jégdarabok potyogtak, akkorák, hogy látni is alig lehetett. A szél annyira felerősödött, hogy a fák koronái a földet csapkodták, majd nagy reccsenéssel kettétörtek, vagy gyökerestől szakadtak ki a földből. Cserepek, gerendák, bádoglemezek repkedtek a levegőben, amelyek ablakokat, háztetőket törtek be, vagy egyenesen a szobában landoltak. Tíz perc világvége elég volt ahhoz, hogy egy nagytelepülés egyharmadát katasztrófaövezetté változtassa.

Mikor elmúlt a veszély, s kimerészkedtünk, csatatérre emlékeztetett minden. Az úttestet ellepte a hordalék színes választéka. Futkostunk, telefonáltunk, azaz csak szerettünk volna, mivel lehetetlen volt: a vezetékek és a radarállomások is a szeszélyes időjárás áldozatává váltak. A vihar kitörése előtt három perccel indult haza a nagyfiam a szomszédos településre az unokámmal. Semmit sem tudtam róluk egy órán keresztül. Hazaértek? Nem esett bajuk? Csak ez járt a fejemben. Mikor végtelennek tűnő idő elteltével sikerült kapcsolatot teremtenünk, csak akkor nyugodtam meg. De akkor nagy kő esett le a szívemről.

Nekiláttunk a romok eltávolításának. Nem volt egyszerű feladat. A főúton annyi kidőlt fa akadályozta a forgalmat, hogy az autók csak kerülő úton (az utcánkon át) tudtak kijutni a faluból. Ezzel csak az volt a baj, hogy az autók kerekei az amúgy is megszámolhatatlan törmeléket millió darabra zúzták szét. Órákig tartott, mire mindent összeszedtünk.

Teltek a percek, és annyi ember fordult meg az utcánkban, melyre még nem volt példa. Mindenki kíváncsi volt, főleg azok, akiket nem sújtott az időjárás. A falu vezetősége kérte a lakosságot, segítsenek a rászorulókon.

Senki sem segített…

Tűzoltók, a község alkalmazottai és vezetői igen, abból nem volt hiány. Csak az emberek, a falubeliek segítségnyújtásából…

Fényképezőgépek kattogtak, megindult a katasztrófaturizmus. Csak a segíteni akarás nem akart…

Ennyire közömbösek vagyunk embertársaink iránt? Ennyire nem érdekel bennünket a másik ember tragédiája? Mi, akik magunk is károsultak voltunk, mentünk, pedig nem is hívtak. Tettük, amit tenni kellett.

Még ma is látszanak a nyomok, pedig több mint egy hónap telt el azóta. A romok eltakarítva, a házak szépülnek, újulnak, csak a megtépázott, lombjaitól megszabadított fák emlékeztetik az embereket a borzalmakra. Na meg a lelki sebek, melyek nehezen gyógyulnak.

Hozzászólások

@

Küldés