Egy gondolatnyi dezertálás

Madarász Ildikó  2008.9.24. 13:44

Pezseg körülöttem az élet, hömpölyögnek az események.

Emberekkel élek, dolgozom, beszélgetek, mosom a ruháikat, ápolom a testüket, lelküket, de a saját lelkem messze száll, távol a valóságtól.

Elfáradtam. Túl sok a kötelesség, túl kevés az idő magamra, ha pedig végeztem a tennivalóimmal, nem tudok elégedetten hátradőlni, mert magammal szemben is csak a kötelességeket látom. Kötelező lenne lefogyni, vagy tanulni, hajat növeszteni, mindig csinosnak lenni, kedvességet sugározni még akkor is, ha fejgörcs kínoz, kötelezően szeretni magam.

Egyszer egy kedves barátnőm azt mondta, hogy a legfontosabb személy az életemben ÉN VAGYOK. Hogy csak akkor tudok felelősen élni másokért is, ha először magamért érzek felelősséget. Ő azt mondta: – Tessék változtatni! Mert mindig lehet! Csak a hozzáállásomon kellene változtatni, mert addig nem látok más alternatívát, ameddig nem akarok mást látni. Milyen könnyűnek tűnik leírva! Meg azt is mondta, hogy minden az ÉN gondolataimnál kezdődik, a sorsom a fejemből indul el: amit elképzelek magamnak, az lesz körülöttem.

Ez ilyen egyszerű?

Néha mégis nehéz leszámolni a beidegződéseimmel, saját önkorlátozó hiedelmeimmel. Ja, és még azt is említette a barátnőm, hogy a sorsomat ÉN irányítom. Nem szabad hagyni, hogy az élet irányítson engem. Persze nem törtetni kell, hanem hagyni az életet hömpölyögni, áradni és vele együtt kell folyni.

De amikor két vállra fektet és fuldoklom? Akkor valamit rosszul csinálok. Én! És senki más! Aztán valami megmagyarázhatatlan dezertőr érzés kerít hatalmába, játszom a gondolattal. Tehát változtatni! Szeretni, tisztelni, értékelni magam. Több szabadidőt magamnak!
De vajon honnan tudnék csippenteni?

Az agyam eszeveszett kattogásba kezd, számba veszem teendőimet. Talán túl sokat aggodalmaskodom a gyerekeim miatt. Hagynom kéne őket, hogy a saját útjukat járják, csak őrködnöm kéne óvón az út szélén, hogy ha letérnének a helyes útról, kéznél legyek, s visszatereljem őket, vagy mikor elesnek egy nagyobb buktatónál, azonnal ott legyek, hogy felsegítsem őket…
Aztán meg itt van ez a sok külön munka, és a másik háztartás, a beteg apám! Talán kevesebbet kéne cipelnem, másokat is bevonni, szólni nekik, ha nem látják, ha túl sok, hogy segíts kicsit, most hadd szusszanjak én is! Így talán maradna egy sétányi időm. Mert imádok sétálni. Akár egyedül, akár párosban.
A legszívesebben a parton battyogok.
Teleszívom a tüdőmet az ismerős illattal.
Az én Balatonomnál.
Szeretem a kellemes, hűvös szelet, a hal szagát a kikötőben, a hattyúk röptét naplementekor, s órákat tudok üldögélni a horgászok között, figyelve a szerencséjüket. A vitorlások a kedvenceim. Elképzelem, hogy én is bent ülök, csukott szemmel és csak hanyatt dőlve élvezem a hullámok zsongását.
Ó, ha lenne egy vitorlásom!
Tavasztól őszig ki se szállnék, hajókáznék kikötőből kikötőbe, bőrömet szárítaná a szél, hajamat szőkére szívná a nap, nyár derekán pedig nekem lenne a legnagyobb uszodám, hisz enyém az egész Balaton.
De csak a lelkem vitorlázik, a testem a parton ül és néz.
Távol, távol vannak tőlem az álmaim, nem egy vitorlázós dinasztiába születtem, és nem hiszem, hogy valaha módomban állna venni egyet.

Tehát sétálok a víz mellett. Ha megvan a séta, akkor megvan a szabadidő, jöhet a következő:
Szeretni magam!
Belenézek a víztükrébe.
Még mindig nem tudom elfogadni magam.
Mostanában megváltoztatott az élet. De talán a szemem ugyanaz mint rég,
Ezen még dolgoznom kell egy kicsit.

Tisztelni magam!
Ez így a gondolataimba is kimondva olyan fura. Mit tiszteljek magamban? A létemet a szüleimtől kaptam, az életemet előbb ők, aztán én próbáltam alakítani, ami valahogy ilyen lett. Lehetett volna más is, ha akkor több eszem van és hallgatok az okos szóra, vagy ha egyszer egy igen helyett nemmel válaszolok, vagy épp fordítva. Pillangóhatás. Párom kedvenc filmje. Talán nem hiába… De tisztelni magam? Erről előbb másokat kéne megkérdeznem, hogy van-e valaki, aki tisztel engem, és ha igennel felel, megkérdem: Miért?
Onnantól biztosan okosabb lennék.

Felelősséget vállalni magamért!
Ez rendben van. A múlt héten voltam nőgyógyásznál, elmegyek egy vérvételre, meg bejelentkezem általános ultrahangra. Az úton, ha átmegyek, mindig figyelmesen körbenézek, ha vezetek, csak óvatosan száguldozok, és télen szedek C-vitamint.

Nem tudom, vajon erre gondolt a kedves barátnőm?
Csupa felszólító mondat és a válaszom csupa kérdőjel.
Szerintem nem így gondolta.
Persze belül tudom én, hogy hogyan is, de egyelőre még leírni sincs bátorságom, nem hogy kimondani, majd elhatározni a változtatást, és venni egy nagy lélegzetet és belevágni.
De már a fejemben kimondtam.

A gödörből is így másztam ki egyszer, hogy először kimondtam a fejemben…

Hozzászólások

@

Küldés