Fotóalbum

Puha Andrea 2010.7.9. 6:00

Van, amikor az ember meglát valamit és elkezd dobognia szíve…

…tágra nyílik a szeme, otthagy csapot-papot, félbehagyja a takarítást, leül, és elkezd fantáziálni.

Itt ez az ősöreg fotóalbum, szakadozottan, itt-ott egy szürke fényképpel, amin a mama van, meg a papa, még jó fiatalon. A papa a gerendán áll, kalapács a kezében. Ács volt. Láttam már a papát ugyanígy, a saját házunkon dolgozva, de már öregen. Egész életét átjárta az ácsmesterség. Ha csak ránéztem, mindig faforgácsok jutottak eszembe, szögek, a kalapács, a körfűrész, meg a fa illata. A kék munkaruhája beleivódott az emlékezetembe – az olyan Kovács-papás volt. Emlékszem, állt a melegben, cigi a szájában, fején hetykén állt a sötétkék svájci sapka.

A mama meg könyököl valahol, és mosolyog. Ő mindig mosolygott. Gyönyörű, hófehér haja volt, amit hajráffal tűzött hátra. Istenien sütött, és maga volt a béke.

Itt van a fotóalbum a kezemben, és az jut eszembe, hogy úgy néz ki, mint egy kódex. Aranyozott szélekkel, szegecsekkel, kapoccsal. Gyönyörű dísztárgy lehetne belőle. Az elején egy bemélyedés van, a többi lapon is van ilyen, hogy be lehessen tenni a képet. A borítójára lehetne tenni egy szál szárított levendulát. A többi oldalra meg a mama kedvenc virágait. Meg fotókat a Kovács lányokról.

A mama háza már másé. Eladtuk. De néha olyan kedvem lenne buszra szállni és elutazni oda, sétálni a faluban, és megállni a ház előtt. Lehet, be is kopognék: Hadd nézzek már körül! De egyedül már nem olyan... Néha jó lenne, ha lenne valaki, akinek azt mondhatnám: Gyere velem! És nem kérdezné, hogy miért, meg hogy hova. Csak jönne és értené, hogy most ez kell, mert ez nekem fontos.