Halottak születésnapja


Puha Andrea  2007.11.13. 21:17

Mikor eljött a fagyos november, családunk a sötétben botladozva megindult a temető felé.

Zsebemben ott volt a gyertya, s gyermeki türelmetlenséggel vágytam arra a pillanatra, mikor láthatom megszületni a lángokat. Testvéremmel versengve gyújtogattam a gyertyákat, faggyút csöpögtettünk a sírra, hogy egyenesen megragadjon rajta a gyertyarúd. Hiába mondta édesanyám, hogy vigyázzak a kabátomra, újra és újra az olvadó viasz felé nyúltam, hogy ismételten elcsodálkozzam azon, ahogy megmerevedik ujjbegyemen. S mire vettem a bátorságot, hogy a hüvelyk, s mutatóujjamat összecsippentve kioltsak egy lángot, hazaindultunk. Tulajdonképpen nekem a temető csak játék volt. Egy hely, ahol lángokat lobbantok és tüntetek el, s ahol csodás fények táncolnak a széllel. Hazafelé csöndesen várva, hogy szememből eltűnjenek az égő lángocskáktól táncoló lilás-kékes alakok, az előttem lépkedő nagymamát figyeltem. Egy idő után azonban már nem figyelhettem senkit. Csak az utat nézegettem mélán.

Jól emlékszem arra a napra, mikor a mama meghalt. Becsörtettem a házba, de senki sem fogadott úgy, ahogyan szokott. Pár napja már feszültséget éreztem a levegőben, mindenki csak a piros telefont leste reménnyel vegyes félelemmel. Tudtam, hogy a mama kórházban van, de nem fogtam még fel azt, hogy olyan is van, hogy halál. Csak úgy gondoltam rá, mint a nénikre és bácsikra, akiknek egyik nap köszönök, s csak később tűnik fel, hogy nincsenek. Hogy nem jönnek azon az úton, ahol találkozni szoktunk, már nem járnak át, már nem simítják meg az arcom. Eltűntek.

Aznap súlyos csend volt, anyu kenyeret vágott, apu pedig azzal a szomorú kemény fájdalommal nézett maga elé, ahogyan csak ő tudott. Értetlenül lézengtem ide-oda, idegeimen felkúszott a félelem: utáltam mindenféle lelki és fizikai fájdalmat. Végül anyu könyörült meg rajtam. – A mama meghalt.

Attól a perctől kezdve a temető más lett. Egy békés, nosztalgikus, mégis fájdalmat ébresztő hely, ahova kisétálunk a halottak napján, mintha találkozhatnánk elhunyt szeretteinkkel. Suttogva mormoljuk magunk elé a szavakat, mintha beszélgetnénk velük, vagy elmondanánk panaszainkat. Emlékezünk a nagymama illatára, mosolyára, arra, hogy milyen volt régen, s gyújtunk érte, s másokért egy léleklángot. Érzékenyebbek vagyunk a haldokló természet neszeire. Kicsit beleolvadunk, s együtt mozgunk vele. Fázósan összébb húzzuk magunkon a kabátot, s azon gondolkodunk, mit kellett volna tenni még annak idején. Talán kicsit vádoljuk is önmagunkat, hogy nem figyeltünk eleget rájuk. Azon gondolkodunk, van-e túlvilág? Vár-e ott minket valaki? Újralátjuk-e majd egymást?

A halottaink hallgatnak, mi pedig a gyásztól megilletődve, vágyakozva tekintünk a kora délutáni sötétségbe, mintha válaszra várnánk. Közben az égő gyertyák könnycseppjei ráfagynak a sírkőre, arcunk holtfehér a gyásztól és a hidegtől. Félelmeink felrémlenek előttünk, tartunk a holnaptól, a bajoktól, mégis maradni akarunk ezen a világon, még a bizonytalanságban, kevesebb fényben és örömben is. Estére megtelik a temető, árnyak suhannak végig a sírköveken, sietős élők búcsúzkodnak a halottjaiktól.

Egy nénit látunk pityeregni az egyik friss sírnál. Buzgón gyújtogatja a gyertyákat. Szép a sír, látszik rajta, hogy sokat foglalkoznak vele. Erre jó a temető, segít elviselni a gyászt. Mert hiába fogadkozunk a koszorú szalagján: ,,Emléke örökké élni fog szívünkben!” Hónapok, évek jönnek-mennek, s mi maradunk a fájó hiánnyal, mely lassan, de csitul. Míg évközben rendezgetjük a sírhelyt, némán beszélünk szeretteinkkel. A munka lefoglal minket, elvonja gondolatainkat, s egy idő után elfogadjuk, hogy aki volt, már nincs, csak az emlékeinkben él.

Minden év novemberében ismét más a temető. Az első napon este anyuékba karolva kimegyünk, s már messziről látom, ahogy lobognak az árnyak, és a fények. Arcomra kis foltokat vet a láng, a szél is elcsöndesül, s én békésen, szinte testtelenül lebegek az egyik sírtól a másikig. Emlékeimben utazom: hol ez jut eszembe, hol az. De ahogy kilépek a kapun, anyura, apura, és a többiekre figyelek. Próbálok minél többet adni, minél jobb lenni. Addig kell szeretni és elhalmozni őket, míg vannak. Mert az idő száguld, s mi, emberek, sietősek vagyunk.

Holott a pillantnak kell élni, tenni egymásért, figyelni egymásra. A halottak is ezt mondanák.



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Halottak napjára

Póda Erzsébet

Ez a nap szól mindarról, ami élet, és mindarról, ami halál.

2017.10.30.    44


Halottak napja

Bíró Szabolcs

Egy igazán misztikus ünnep.

2016.10.31.    21


Gyász

Csonga Melinda

Egyik napról a másikra megváltoznak dolgok. Nincs átmenet, csak éles csapás: egyik pillanatból a másikba.

2015.11.1.    35


Nagyanyánk sírjánál

Nagy Csivre Katalin

Nagyanyánk sírjánál mindig megáll az idő. A csendes, hideg temetőben meg-megállva szembenézünk saját elmúlásunkkal.

2014.11.1.    30


Gyertyaláng

Nagy Csivre Katalin

A minap, amikor meggyújtottam egy teamécsest, a lángja a szokásosnál nagyobbat lobbant, mintha üzenni akart volna.

2012.11.1.   


Elmentél II.

Wolner Annamária

Amíg a mentőre vártunk, a szobádban ültél és magad mellé ültettél.

2011.11.2.    6

A rovat további cikkei

Nyári románc

Póda Erzsébet

Avagy az életben semmire sincs garancia.

2018.8.24.    14


A hotelszoba titkai

Oriskó Renáta

Valami megváltozott. Úgy tűnt, mintha egyik percről a másikra történt volna.

2018.8.20.    13


A telt idomok szépek

Joó Fruzsina

A nőideálok az évszázadok során mindig változtak.

2018.6.11.    60


Univécé

Póda Erzsébet

Az egyik ismerősöm szörnyülködve vette tudomásul, hogy világunk néhány országában léteznek uniszex (vagy semleges) vécék.

2018.5.9.    10


Amikor beszélgetünk

Oriskó Renáta

Vajon milyen az igazán jó, személyes beszélgetés felbolydult világunkban?

2018.4.12.    15


Amitől a pasik a falra másznak

Joó Fruzsina

Mi, nők, számtalanszor panaszkodunk a férfiakra, sírunk miattuk, elátkozzuk őket.

2018.4.4.    15