Határtalan vendégszeretet

Nagy Erika  2016.8.2. 1:00

Egy-egy kirándulás során sok élménnyel gazdagodik az ember, jóval, rosszal, egyaránt.

Az utóbbi utamon olyat éltem át, amit azelőtt még soha. Mielőtt megérkeztünk Krakkóba, eldöntöttük, hogy egy taxis segítségét kérjük ahhoz, hogy megtaláljuk a hotelt, amelyikben elszállásoljuk magunkat. Így tettünk első alkalommal is, amikor a városba látogattunk, s a módszer bevált. Nem kellett felesleges köröket tennünk, nem kellett bosszankodni, hogy a nagyváros utcái elnyelnek bennünket.


Kiszálltunk egy téren az autóból, s kémleltük a terepet, hol találunk taxit. Az nem volt, viszont volt egy férfi a közelben, aki bizalmat árasztott magából. Készséges volt, s ajánlkozott, eljön velünk a szálláshelyünkre. Már ez is új dolognak számított, s mivel nagyon akarta, belementünk, főleg azért, mert állandóan csak azt szajkózta: „no taxi”.

Elindultunk. Megkérdeztük, hogy milyen messze van az úticél, mutatta az ujján, hogy tíz kilométer. Kimeredt szemmel néztem magam elé, nem értettem, mivel annyira már ismertem a várost, hogy tudjam, közel vagyunk ahhoz a helyhez, amelyet kinéztünk magunknak. Elbizonytalanodtam, de gondoltam, ő már csak jobban tudja. Mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, azonnal emlegetni kezdte Hajdúszoboszlót, Debrecent, a gulyást, s pár magyar szóval érzékeltette velünk, hogy képben van.

Amikor egy külvárosi rész beszippantott bennünket, kételyek merültek fel bennem. Nem, én nem erre vágytam. Kertes családi házak, füvet nyíró emberek. Ilyen otthon is van nálunk, én a nagyvárosi nyüzsgésre vágytam. A műemlékekre, bazilikára, várra. Útitársunk egy idő után a fejét fogta, kezével jelezte, hogy fogalma nincs arról, hogy hol vagyunk. Lelombozódtam, megrendült benne a bizalmam. Az egyik füvet nyíró emberkét kérdezgette, s már a második mondat után megértettem, alaposan eltévedtünk. Kiderült, hogy amikor a címet megmutattuk neki, egy betűt elolvasott, ennek az eredménye a tévelygés. Férjem dühös volt, láttam rajta, hogy a hosszú út megviselte, szerette volna minél előbb lemosni magáról az út porát. Nyugtattam, hogy jó szándékkal volt kikövezve ez az út, nem az önjelölt idegenvezető a hibás, hanem mi, nem kellett volna elfogadni a felajánlást.

Visszaindultunk. Amikor a belvárosba értünk, ismét kilátástalan volt a helyzet, a férfi nem állt a helyzet magaslatán. Megálltunk az autóval, mert azt mondta, hogy kérdezősködik. A közelben álló rendőrökkel diskurált, elég sokáig. Gondoltuk, most lesz eredmény. Amikor beült az autóba többször elismételte: „problém police”. Mentünk pár száz métert, majd újra kiszállt. Vártunk, majd megláttuk, hogy egy taxis áll két autóval előttünk. Férjem megkérdezte tőle, elvinne-e minket az adott helyre. Megegyeztek, de a becsület úgy kívánta, hogy várjuk meg az eltévelygő emberünket. Úgy öt perc elteltével feladtuk, se híre, se hamva nem volt. Elindultunk, a taxival előttünk. A szívem húszat sem dobbantott, s máris megérkeztünk. Közel voltunk, nagyon közel, de azt, aki nem ismeri a várost, könnyen csőbe lehet húzni.

Nem baj, megérte, jó volt kiszállni az autóból. Közben arra gondoltunk, hogy az emberünk vajon becsülettel kereste az utat, vagy szégyenében elbujdosott. Vagy az is lehet, hogy kiélte ferde hajlamát abban, hogy minket megszívatott. Harmincnégy kilométert keringtünk miatta.

Hozzászólások

@

Küldés