Homokszemek

Madarász Ildikó  2010.9.7. 6:04

Akaratlanul is kicsúszik a kezemből. Mint a tengerparton a homokszemek. Csak nézem tehetetlenül...

..., ahogy ujjaim közül csorognak le, egyik szem a másik után, hiába szorítom erősen a markomat. Aztán, ha pár szemet maradásra bírok, csak szúr, éget és bök egy idő után, úgyhogy szabadulnom kell tőle.

Pedig még csak most indult az óvodába.

Pajkos gomba-frizurával, kismackót formáló hátizsákkal, a hátizsákba szunnyadó Tom macskával – alvótárs gyanánt –, puszit nyomott az arcomra, és szorított, szorított, jó erősen kis karjaival és szentül kellett ígérnem, hogy uzsonna után azonnal itt vagyok.
Tanultunk sok nagyszerű dolgot: szalvétát hajtogatni, cipőt befűzni, masnit kötni, alaposan kezet mosni, homokvárat építeni, kisvasutat összerakni, szépen barackot enni, nagyot köszönni, rántott húst villára bökni, szépeket szavalni, diavetítőhöz forrón nem hozzányúlni.

Csupa fontos dolgot. Elképesztően fontosakat.

Az idő csak úgy szállt – szinte észre sem vettem –, és már nem a plüssállatokhoz indultunk, hanem füzeteket válogattunk. Kutyásat, autósat, pókembereset, csupa nagyfiús fajtát, mert szeptembertől iskolássá lett a mi nagy és okos fiúnk. Már alig várta. Már alig vártam. Az óvoda már túl szűk hely lett. A kisszékek nagyon alacsonyak, a mosdócsapokhoz nagyon le kellett hajolni, a fajátékkal már csak a kiscsoportosak játszottak és már az összes mondókát megtanulta.

Iskolába indult a gyermekem. Nagy-nagy iskolatáskával, Tom macskát hátrahagyva, nekem egy futó puszit adva, a tornazsákot maga után húzva, volt ovis barátokkal összekapaszkodva.
Tanultunk sok nagyszerű dolgot: két kerékkel biciklizni, késsel-villával enni, az órát felismerni, tanároknak előre köszönni, barátokért kiállni, a rossz jegyet őszintén, otthon bevallani, szorzótáblát bemagolni, tanítás után egyedül hazajönni, magyar órán csendbe lenni.

Csupa fontos dolgot. Elképesztően fontosakat.

Aztán egy kis idő múltán, már felsős lett a szentem. Szinte egy pillanat alatt. Új kihívások jöttek. Sok tanár néni és bácsi, minden órán máshol, más teremben, új tantárgyak, új barátok, új lányok, szép lányok, csinos lányok, vagyis egyszerűen, jöttek a lányok. Tanult sok nagyszerű dolgot: földrajzórán térképet mutatni, tíz fekvőtámaszt csinálni, boltba egyedül járni, a lányokat előre engedni, hajat szárítani, hajat bezselézni, hajat waxolni (egyáltalán a saját hajjal folyton foglalkozni), az építő kritikát elviselni, számítógéppel házit csinálni, egy kutya gazdájának lenni.

Aztán, mikor már mindent megtanult, amit meg lehetett a nyolc év alatt tanulni, eljött egy újabb évnyitó. Új helyen, új emberekkel, új barátokkal és a régiek egy részével, lányokkal, okos lányokkal, szép lányokkal, okos és szép lányokkal. A boltban már 44-es cipőt néztünk, már fekete spirált vettünk, már márkás hátizsák kellett a „vállra iskolatáska” helyett.

Már nem kellett a puszim az utcán, társaságban, egyáltalán nem kellett az emberek szeme láttára. Már magasabb volt mint én. Már mélyült a hangja. Már szőrösödött a lába, már pelyhedzett a szakálla. Már hétvégén kimaradt éjszakára. Már nem bírtam éjszaka aludni, míg nem hallottam a kulcsot a zárban. Már nem kellett az ölelésem, hozzá képest kisebb karommal. Már nem kellett a tanácsom. Már nem kellett az útbaigazítás. Már csak nyűg voltam, hirtelen csak kiszolgáló személyzet.

Tanult dolgokat: rossz tanácsot elfogadni, idősebbnek nem köszönni, rosszjegyeket elhallgatni, a tiszta szándékot semmibe venni, egész nap csak lélegezni, szobában napokra elrejtőzni, a világról tudomást sem venni, testvért semmibe venni, vállat enyhén megrántani.

Az idő múlt, vele a kamaszkor is.

Már látta a hibákat. Már érezte a jó irányt. Már elkezdett komolyan tanulni, javítani a rossz jegyeket. Már újra a jó tanulók közé tartozott. Elszakadt a rossz társaságtól. Elkezdett lányokkal beszélgetni. Elkezdte meglátni a szépet a duci Berniben. Kivette kezemből a bevásárló kosarat.

Leérettségizett.

Tanult fontos dogokat: a barackot újra szépen enni, a nagyapját századszorra is tisztelettel meghallgatni, megtanult őszintén sírni, az összes magyar király nevét sorrendben fújni, vesztes csata után újra felállni, és hallgatni, ha hallgatni kell.

És itt a szerelem. Az első. Az elsöprő. A vakító és fénylő.

De nekem is jut újra ölelés. Már megint magától adja a puszit. Mindig felhív, hogy ne aggódjak. Már néha elalszom, mikor elkéri az autót és még nem jött haza.
Már örülünk újra minden együtt töltött drága percnek.
Már felkap és úgy hurcol a lakásban... nevetve és nevetve. Néha beköti a szandálom csatját, ha épp beállt a hátam. Mára szinte felnőtt a gyerekem.

Mennyi tervünk volt, amit soha nem tettünk meg! Mennyi kaland, amit együtt értünk meg. Mennyi bánat és még több öröm, mit csak egy gyermek adhat.

Hány év... és csak egy pillanat! Elszállt.

A homok elillant a kezem közül.

De tudom, hogy bármikor újra lehajolhatok, hogy egy kis időre ismét a kezemben szoríthassam...

Hozzászólások

@

Küldés