Leltár

Puha Andrea  2010.8.31. 6:43

Időnként az ember leltárt készít magában az emlékeiről.

Raktároz, rakosgat, port fúj le az egyikről, megsimogatja a másikat, vagy elmélyül bennük. Aztán lezárja őket, hogy ne vesszenek el, elrakja őket jó mélyen a szívében, ahová alkalomadtán utánuk nyúl.

Tavaly ilyentájt Székesfehérvárra készültem: féltem, milyen lesz az új hely, hogyan illeszkedem be, talán meg sem szeretnek... Aztán beköltöztem a kollégiumba, és eltelt két félév.

Emlékszem, kopár volt a szoba, mikor megkaptam. Kicsinosítottuk. Ágyamon ott hevert a szív alakú kisvánkosom, a falakat kitapétáztuk, a fölös ágyból asztalt csináltunk. Belaktuk.

Emlékszem a reggelekre, mikor előbb felkeltem én, felültem az ágyban, s láttam, Tina még alszik, ezért visszafeküdtem. Aztán Tina kelt fel, látta, még alszom, ezért visszaaludt. Aztán felültünk mindketten, bámultuk egymást egy darabig, majd ismét visszabújtunk a takaró alá. Azért felkászálódtunk valahogy...

Szerettem a hatodik emeleten lakni. Szerettem az embereket. Jó volt arra kilépni a folyosóra, hogy körülöttem vannak. Bár nem voltam aktív része a kollégiumi életnek, ők a részemmé váltak. Apró mozdulatok ivódtak belém, és alakultak emlékekké. Kyra nevetése, mert úgy csak ő tud nevetni. Konen fogai, mert az „összes elöl volt”, meg a hosszú haja. Dávid, akinek éjfélkor próbáltam bebizonyítani a főúton egyensúlyozva, hogy tudok egyenesen menni. Becsípve. Nem igazán ment. Ditty, akit egyszerűen csak megszerettem, mert olyan, amilyen. Egyszerre tudott aranyos, határozott, vagány lenni, és érzékeny. Tőle van egy mozdulatom, amire mindig szívesen emlékszem vissza. Henrik, aki nyakamig húzta a takarót, mikor lázas voltam. Sanya, aki nem volt kolis, de hétfői bulikkor ott tanyázott, és megjegyezte, hogy kinőhetném a Garfield imádatomat. Krisz, a magas, humoros kosaras, aki vízbombát próbált kihajítani a szobánk ablakán. Meg Málna, aki olyan Málnás volt, és Bazsi, a két lábon járó tudományos-poénlexikon.

És még voltak többen is. Azok, akik egy-egy buli erejéig megfordultak a folyosón, a szobámban, ki- és beköltöztek a kollégiumba, és otthagytak magukból egy kis darabot nekem. Van, aki tud róla, van, aki nem. Van, aki azt hiszi, nem is gondolok rá, de téved. Vannak, akik nem is gondolnak rám, de nem baj. Én gondolok rájuk.

És most gondolatban végigsuhanok Székesfehérvár utcáin, a tóparton, magamba szívom a Lenin kocsma pizzájának illatát, és még fel tudom idézni a karácsonyi forralt bor ízét is, amit az állomáson ittam, miközben hullott a hó. Eszembe jut a hosszú üzlet, ahová mindig visszajártam nézelődni, mindig megnéztem, a plüsskutyámat elvitték-e. Talán még most is arra vár, hogy elmenjek érte. A hiányérzet végigkúszik a bőrömön, belém ivódik, és valahol a szívem körül megpihen. Nem nagyon akaródzik elmennie. Még búcsúzkodom a múlttól.

Budapestre igyekszem. Más környezetbe, ismeretlen emberek közé. Új élet kezdődik. Az emlékeimet bedobozolom, elraktározom, időnként előveszem. Kis félelemmel, de bátran kinyitok egy másik dobozt Budapestnek. És határozott léptekkel elindulok, hogy valahol a nagy városban, valamelyik utcában megtaláljam önmagam.

Hozzászólások

@

Küldés