Létbizonytalanul

Faar Ida  2013.10.31. 3:36

Napok óta rótta a kilométereket: utcáról utcára haladva, módszeresen kutatott egy alkalmas hely után.

Olyan hely után, ami biztonságos, de mégis forgalmas; szélvédett, de mégis nyílt terep; ahol meleg van, és gondtalanul leülhet, nem zavar senkit. Sok helyen megfordult már, de egyik sem felelt meg az elképzeléseinek. Volt, ahonnan az első órában elzavarták, volt, hogy kutyát uszítottak rá, máshol szitkozódva megdobálták.

Pedig nem kívánt sokat: nyugalmat, napi rendszeres étkezést, meleget és melegséget, törődést és figyelmet, pihenést és kiegyensúlyozottságot – mint bármelyik élőlény e Földön.
Neki mindezekből csak morzsák jutottak: menekülés volt az élete, bizonytalan a tápláléka, hidegek a rettegésben élt nappalok, magányosak az éjszakák. Igaz, szabad volt, nem viselt láncokat magán. De nem volt senkije, és semmije, csak a puszta létezése, amivel képtelen volt jól sáfárkodni.
Könnyek szöktek a szemébe, alig látott, de fújtatva haladt előre – a célja felé, egy számára alkalmas hely felé. Át akart menni a túloldalra, de nem vette észre a balról érkező autót: hatalmas csattanás után csak a csontjáig hatoló rémisztő fájdalom hozta el számára a megvilágosodást...

Igen: ezt a helyet kereste! Lebegett a biztonságos, meleg fényárban, gondoskodó kezek nyúltak felé, évek óta először most mindenki csak rá figyelt. Boldog volt és elégedett – utolsó mély sóhajtása messzire szállt az őszi szél szárnyain.

Csak egy gunyoros kacaj visszhangzott még sokáig a térben:
– Most mit vagytok úgy oda! Csak egy koszos hajléktalan volt!

Hozzászólások

@

Küldés