Mi közöm hozzá?

Nagy Csivre Katalin  2025.12.11. 19:20

Emlékszem milyen izgatott voltam, amikor ellátogatott hozzánk Bohus Marika néni. Az alsótagozatos osztályfőnököm volt, és rendszerint szülői látogatásra jött, amit én gyerekként mindig kitüntetésnek éreztem.

Előzőleg a szomszéd Gabiéknál járt, tőlünk pedig Csabáékhoz ment, és így tovább. A negyedik osztályban az összes család sorra került egy rövid beszélgetésre, egy kedves szóra, és persze a gondok átbeszélésére is. Az iskola sosem volt problémáktól és terhektől mentes. Marika nénit mindenki ismerte a faluban, kicsik és nagyok.

Főztem kávét, aprósüteményt hoztam a konyhából, és a vendégszobában hallgattam, amint a két nő (anya és pedagógus) jó ismerősként ott folytatja a beszédet, ahol abbahagyta – ki tudja mikor… Kaptam a dicséretet és a szidalmat is, a jelenlétem nem volt zavaró vagy felesleges, sőt Marika néni olyan dolgokat is elmondott rólam, amiket észre sem vettem, vagyis gyerekfejjel nem tudatosítottam.

Elteltek az évek, ma én vagyok anya, felnövekvő nagykamasszal, fiatal felnőttel. Gyerekeimet sosem látogatta „Marika néni”, az Osztályfőnök. A szülők és a tanárok közt a munkakapcsolaton kívüli partneri viszony ma elképzelhetetlen. A társadalom valamiért szétszakadozott lett, individualista önmegvalósítókkal az élen. Az ötvenévesek pszichoterápiáznak, anyasebeket boncolgatnak, felnőttként lelki gondjaikon nyafognak, és kikérik az „énidőt”. Maguknak. Mert mi közük a másikhoz? Az individualizálódó társadalmunk egyik kedvenc kérdése lett: „Mi köze hozzá? Mi közöm hozzá?”



A szülői értekezletek is ritkultak, egyes iskolákban osztályszülői értekezlet helyett személyes konzultáció van – szigorúan megadott időkereten belül – adminisztrációs feladat, csupa formalitás. Gyors léptekkel minden a sémákba, a rutinba, majd a személytelenségbe hajlik. Ezt hozta a távolságtartás kultúrája és főleg a technikai haladás, a kovidkarantén után az online platformok. Hogy kerültek az iskolákba, a telefonokba az applikációk, amiket senki sem kért? Ma ezen az edupage-appon oldom a restanciát, digitálisan írom alá az engedélyt a gyerekem iskolai programjára, digitális ellenőrzőt ellenőrzök, digitális programokon futtatott információkat adok-kapok. A tanár személyéről fogalmam sincs, csak a nevét ismerem, az algoritmus intézi a kapcsolattartást a csoporttal, amelynek tagjairól nincs fogalmam, kicsodák lehetnek. És fordítva.

A gyerekeimnél csak pár évvel idősebbek már maguk is szülők. Óvodásuk kezében szintén ott a haladás – amit okoseszköznek neveznek. A csöpp gyerek arról tanulja a mesét. Később a leckét. Már ismerünk kisiskolás gyerekeket, akik digitális írástudók ugyan, de ha lekapcsoljuk az elektromos áramot, és arra kérjük, szabad kézzel írjon valamit, egy pillanat alatt ott áll előttünk az analfabéta, esetleges szövegértéssel… Ez nem túlzás vagy fikció. Az okostelefonos óvodások korában az „okoseszköz” önmagába temeti az Ént, és felnőtt korra virtuálissá teszi a társat. A kütyü, amit a gyerekek nyomkodnak, nem más, mint tömegpusztító kibernetikai fegyver, amelyet a megcélzott áldozat örvendezve vásárol meg, és használ a nap 24 órájában.

Ugyanezen a készüléken olvasom a következőt: „A mesterséges intelligencia nem váltja fel a tanárt, pro és kontra a humán és a robot adottságai mérlegen.” Egy pillanattal később felugrik a képernyőn a projektfelhívás a digitális oktatás fejlesztésének előmozdítására. Tény, hogy eurómilliárdok kelnek el azért, hogy hülye módjára a technika által megváltott emberről hallucináljunk. Számomra mindhiába: nekem örökre a szívembe égett Marika néni, és az igazi Tanár őszinte érdeklődése az EMBER iránt, aki ott állt, akkor tízévesen a szoba közepén a tálcán aprósüteményt kínálva…

Hozzászólások

@

Küldés