Szupernők

Póda Erzsébet 2004.11.30. 16:39

Hát igen, semmi kétség: szupernők vagyunk! Férjezettek, gyermekeket nevelők, háztartást vezetők, munkahelyre járók, ápoltak, csinosak, ügyesek.

Mi mindig mosolyogva, maradéktalanul, önként és dalolva oldjuk meg a napi feladatainkat. Egyszerre több szakmában is jártasak vagyunk! A saját kitanult foglalkozásunkon kívül legalább alapszinten tudunk szakácskodni, varrni, takarítani, bútort összerakni, háztartási gépeket szerelni, testi és lelki elsősegélyt nyújtani, ápolni, titkárnői és pedagógusi munkát végezni, és a közgazdaságtanhoz is konyítunk. Szervezési és beosztási képességeinkről már nem is beszélve! Csak az a baj, hogy a környezetünkben senki sem veszi észre, hogy a család havi költségvetését nem könyvelő intézi, a befizetendő csekkekkel nem a szomszédasszonyunk sorakozik a postán, a gyerekeink dolgait nem a tanító néni intézi, a csodavacsorát nem a terüljasztalkám varázsolja, és a vécékagylót sem a kismanók takarítják ki. Hanem mi, a szupernők!

Reggel hatkor a család valamennyi tagjával ellentétben fürgén pattanunk ki az ágyból, átöltözünk, szaladunk a fürdőszobába, s nekifogunk a reggeli készítésének. Becsomagoljuk a tízórait is, s amíg kicsorog a kávé, tapintatosan ébresztgetjük hétalvó gyermekeinket, akik csak a hétvégén hajlandóak hajnalban a tévé elé ülni, hétköznapokon fél nyolc előtt nem kelnek fel. Az asztalon gőzölgő kávé és finom gyógynövénytea meg a reggeli senkit sem hat meg. Még csak észre sem veszik. Álmosan másznak ki az ágyból, s éppen annyi idejük van, hogy csukott szemmel bekapjanak pár falatot. Drága párunk a zoknijait keresi hangosan, és a kedvenc inge után érdeklődik, amelyet a kukába dobtunk, mert a viseltességtől szétmállott. Esetleg a nyakkendője lelőhelyét kéri számon rajtunk, pedig becsszóra, mi sose viselünk férfiruházatot! A reggeli csúcs után, miután a többiek tíz percet késve kiesnek a bejárati ajtón, már mi is csinosan, illatosan, kosztümünket igazgatva, magas sarkú cipőben rohanunk a munkahelyünkre. Útközben felírjuk egy cetlire a napi tennivalókat – melyekhez estig még tucatnyi hozzácsapódik.

A munkahelyünkön jó hír vár: háromszor annyi munkát sózott ránk a főnök, mint amit rendes körülmények között el tudunk végezni. De mi megbirkózunk vele! Nekifogunk. Közben telefonon elintézünk pár családi ügyet: válaszolunk a kisebbik gyerek esemesére, mert azt írja, megfájdult a hasa, azonnal menjünk érte az iskolába. Megnyugtatjuk: bírja ki a munkaidő végéig, esetleg kérje el magát a suliból – más választása úgysincs. Ebédszünetben elvisszük a suszterhoz a cipőt, kiváltjuk a patikában anyukánk, nagynénink és nagybácsink vérnyomás- és szívgyógyszerét, együtt érzően meghallgatjuk az utcán véletlenül felbukkanó ismerősünk lelki bánatát.

Munka után rohanunk a gyerekekért a napközibe, s megszidjuk, amiért az egészséges tízóraijukat érintetlenül hagyva, inkább csipszet vettek a büfében (megvan a hasfájás oka!). Titokban pedig hálásak vagyunk nekik, amiért a reggeli óta először ételt vehetünk a szánkba. Tízóraizás közben irány a bevásárlóközpont! Gyerekekkel vásárolni nem egyszerű dolog. A kosarunkat húsz százalék felesleges holmival megpakolva megyünk a kassza elé, majd nehéz táskákkal haza. Otthon kipakolás, átöltözés, vacsorakészítés, gyerekszidás, ha rossz jegyeket hoztak, és némi takarítás. Telefonhívás a férjünknek, hogy el ne felejtse, hétkor tornázni megyünk (formában kell maradnunk!). Ha nem felejti, fél hétkor belép a bejárati ajtón. Már az előszobában elpanaszolja, milyen stresszes napja volt, semmire se vágyik jobban, csak egy nyugodt estére. Végszóra visítás hangzik fel a gyerekszobából, a mosógép lába épp kilazul a fürdőszobában, s a családfő rögtön elkeseredik, amiért hálátlan felesége (aki miatt ilyenkor elhalasztja az esti dumapartit a haverokkal) nem tudja kézben tartani a dolgokat.

Az egy óra kemény testalakítás után nyelvünket magunk után húzva beesünk a lakásba. A konyhába beütött a mennykő – ennyi mosatlan edényt még egy egész lakodalmi sereg sem képes maga után hagyni! A család a tévé előtt, a lecke félben hagyva. Kis kiabálás után ki-ki indul a maga dolgára, miközben a fogsorokon kiszűrt hangokból megsejthetjük legközelebbi rokonaink rólunk szóló véleményét, mely nem túl rózsás színben tüntet fel bennünket. De mivel hullafáradtak vagyunk, válasz nélkül hagyjuk a megjegyzéseket. Csak éppen nagyon rosszul esik, hogy mindent észrevesznek – kivéve, amit értük teszünk. Az esti csúcs után végre elmosogathatunk, kivasalhatunk, és éjfél után pár perccel beeshetünk a megérdemelt habfürdőbe…

S mielőtt még az ötórás alvásba merülnénk, eltöprengünk az életünkön. Nem vagyunk jó feleségek, mert nem nyújtunk puha melegséget, megértő kedvességet, nyugodt családi hátteret a stresszben megfáradt férjünknek. Nem vagyunk jó anyák, mert nem csinálunk meg mindent a gyermekünk helyett, s hagyjuk, hogy néha egyedül menjen el a különóráira, és nem vesszük meg neki a harmadik mobiltelefont. Nem vagyunk jó munkaerők, mert a háromszáz százalék helyett csak kétszázötvenre tudjuk teljesíteni munkafeladatainkat. Nem vagyunk jó nők, mert nem darázs a derekunk, nem érzéki az ajakunk, nem szilikon a mellünk, hullik a hajunk, és néha a bujálkodás helyett a fejfájást választjuk.
Miközben valahol mélyen sejtjük, igenis szupernők vagyunk a javából – csak éppen rajtunk kívül senki nem tud róla!