Lilla megérkezik 2.

Vég Erzsébet  2007.1.13. 12:55

Egy szülés autentikus története.(Ha olvasóink közül van, aki szívesen elmesélné a saját történetét, kérjük, küldje el címünkre, vagy szóljon hozzá a cikkhez!)

A legnagyobb segítségem és támaszom mégis Zsuzsi volt, aki a fájások alatt a keresztcsontomat masszírozta. Aztán ráültünk egy labdára, s labdástól mentünk a zuhany alá is, majd melegvizes ruhát rakott a hasamra. És egész idő alatt foglalkozott velem, lelkileg erősített, s igyekezett elhitetni velem, hogy sikerülni fog. Ellentétben az egyébként nagyon kedves éjszakás szülésznővel, aki ugyan együtt érzett velem, de a megjegyzést, hogy „Még így sem biztos, hogy sikerül normál úton megszülni…” mégis megtette. El is tört a mécses, sírtam vagy öt percet e miatt.

Nem tudom hány órakor a doktornő úgy határozott, hogy gyorsítani kell a folyamaton, mert nem fogom bírni fizikailag, ezért aztán megrepesztette a magzatburkot. A fájások felerősödtek. Szinte csillagokat láttam, és egyáltalán nem tudtam pozitívan felfogni az eseményeket, örülni meg pláne. Annak ellenére, hogy tudtam, hamarosan meglesz az „eredmény”, és karjaimban tarthatom a babát. Azon az éjszakán az összes szüléssel kapcsolatos elképzelésem, elvem szertefoszlott. Előzetes elhatározásom ellenére kértem fájdalomcsillapítót. Minek segítségével két fájás között elaludtam (valahogy energiát kellett szereznem), a fájások viszont továbbra is nagyon erősek maradtak, két fájás közt csak lélegzetvételre jutott egy kis szünet.

A férjem csak hétfőre kapott szabadságot. Kedden reggel 7 órakor elindult dolgozni, mert nem tudtuk, mikorra lesz meg a baba. (8 óra 3 perckor érkezett, sajnos nem az apukája karjaiba…)

Egyszer csak jelentkezett az a bizonyos inger, gyorsan „feltettek” a szülőágyra. A baba nagyon jött volna, de a méhszáj még mindig nem engedte, ezért a doktornő kézzel tágított rajta. Ez rettenetesen fájt, utáltam az egész helyzetet és mindent körülöttem...

Először próbált irányítani a doktornő, hogy mikor nyomjak: fájás legerősebb pontján, csukott szemmel és szájjal, stb. Erre a részre már alig emlékszem, mert annyira fáradt voltam és annyira fájt, hogy azt hiszem, sírtam egy ideje. Közben persze megtörtént a gátmetszés, eddigre már egy óriási fájás voltam magam is. Állítólag a harmadik nyomásra kint volt a baba, hatalmas megkönnyebbülés követte.

Lilla felsírt, rám is tették azonnal, ahogy kértem, megpuszilgattam sűrű hajacskáját és örültem, hogy túl vagyunk rajta. Öt percen belül a méhlepény is távozott, aztán varrtak, ellenőrizték, hogy a múltkori heg nem sérült-e meg a méhen, lemosdattak, stb. Még pihentem ott egy ideig mielőtt felkerültem az osztályra. Egy rövid telefont bírtam csak elrendezni: a nővéremet hívtam, hogy adja tovább a hírt, de senki ne hívjon, mert iszonyúan elfáradtam, csak holnap leszek beszámítható állapotban. A férjemnek is csak egy esemest küldtem, hogy megérkezett a kislányunk, és este hívjon. Egyúttal kértem, hogy senki ne jöjjön be aznap látogatóba.

A folytatás már sokkal vidámabb, mert egy kiadós alvás után mindjárt másképp láttam a világot. Az első nap még csak háromóránként hozták oda hozzám Lillát, utána már mellettem maradt a kórteremben. Pár nap múlva beindult a tejtermelés is, és kezdtem bízni a jövőben.

Az itthoni szülést nem merném vállalni, de még ennyi idő után is kiráz a hideg, ha arra gondolok, mennyire nem ember/kismama- és gyerekközpontúak a kórházak. Ma is mélységesen felháborít, hogy senki nem hitte el, igazi fájásaim vannak, és nem engedtek be a szülőszobára, hogy átadhassam magam a folyamatnak. Meggyőződésem, hogy ez esetben még hétfőn megszületett volna Lilla. Szintén felháborít, hogy a fogadott orvosom be sem jött megnézni, csak már miután a nyákdugó távozott. A helyzeten nem sokat javít, hogy utána viszont már erőn felül teljesített.

Vajon miért tartunk még mindig itt? Vajon miért hisz jobban a kórházi személyzet egy gépnek, mint a vajúdó asszonynak? Miért hiszik magukat a kórháziak mindenhatónak? Miért akarják irányítani azt a folyamatot, ami egyébként is halad a maga útján, „csak” a környezet megértő támogatására volna szükség. Ilyen és ezer hasonló kérdések kavarognak bennem azóta is...

Talán ezért, talán nem, de csatlakoztam a TAVAM nevű szervezethez (Társaság a Várandósság Megszenteléséért), és maximálisan támogatom a háborítatlan szülés gondolatát, amit ők is a zászlajukra tűztek. Nagyon sok javítani való van ezen a területen, és bízom benne, hogy felvilágosítómunkával és megfelelő hangú kommunikáció elindulásával sok minden változni fog.

Csodák nincsenek, de talán mire az én lányom szülni fog, a mainál sokkal emberibb körülmények között teheti.

Hozzászólások

@

Küldés