Mit tettél velem, bébi?

Huszár Ágnes  2013.5.6. 4:40

Izgatott, kétkedő, mégis mindentudó tekinteteket váltottunk miattad, gyakran összemosolyogtunk, hosszan ölelkeztünk, és boldogok voltunk.

Ő már tudta, hogy jelen vagy, nekem kellett a bizonyosság, hogy elhiggyem a létezésed. Az első jelen már rég túl voltunk. Alig hittem el, hogy „igen, te vagy”, és csak a hangosan kimondott szavak nyújtottak némi nyugalmat a lelkemnek: életképes vagy, és a méhemen belül növekedsz. Sokáig bennem volt, hogy ez hihetetlen, hiába gondoltam mind többet rád, a mi szűkkörű titkunkra. Ekkor még csak az én, te, ő hármasa tudta a jelenléted.

Bizony gyakran felkavartad a gyomromat, megcsavartad az emésztésemet, kifacsartad az elmémet, és nagyokat sóhajtoztam, hogy valahogy túléljem azt, hogy a szervezetem fizikailag már nem csak az enyém. Néha erőtlenül feküdtem az ágyon, a belsőmben minden kavargott, ő pedig azzal biztatott, hogy egy csoda készül a világra, és a kuckója én vagyok kilenc hónapig. Igazi lovaghoz méltón elviselte minden nyűgömet, gyengéden szorongatta a kezemet, simogatta a hasamat, és – az első mocorgásod előtt jóval – érezni vélte, hogy valaki van ott. Nem tudtam ezt sem megerősíteni, sem cáfolni, mivel fogalmam nem volt arról, hogy milyen érzés lehet az első mozdulatod.

Miattad nagyon következetesen jártam az orvosokhoz, igyekeztem kérdezni, pedig soha nem tudtam velük szemben megnyílni. Régebben gyakran egy tőmondatot sem tudtam kinyögni a rendelőben. Miattad azonban alaposan fogalmazott, egész mondatokban kérdeztem, és minden idegszálammal figyeltem a válaszokra. Témábavágó könyveket és cikkeket kerestem, és ő is meglepett egy-két könyvvel, amiből elméletben okosodtam.

Az esti beszélgetéseink során kiderült, hogy ő is sokat gondol rád, és ahhoz képest alakítja az elképzelését az életéről, hogy te már vagy, rólad gondoskodni kell sok éven keresztül. Elhatározta, hogy majd meséket olvas, énekel és gitározik neked, elbolondoztok az ágyon fekve, agyonpuszilgat, és beszívja a babaillatodat.

Jelen voltál minden tekintetben. Főleg az első rúgkapálásod után, amit én bugyogásnak hívtam. Persze akkor kezdtél forgolódni a kuckódban, amikor pihenni akartam: olvasás vagy filmnézés közben is megkövetelted a figyelmet, és hálás voltam, hogy figyelhetek rád.

Egy idő után kiderült, hogy a vérnyomásomat is felnyomtad azzal, hogy a méhemben növekszel. Így hát el kellett mennem a belgyógyászhoz, majd a szívorvoshoz. Zokszó nélkül zarándokoltam a rendelők között. Rendszeresen jártam az endokrinológushoz is, gyakran órákat várakoztam, és mindvégig bíztam abban, hogy jó szakemberek kezei között vagyunk. A felírt gyógyszereket szedtem, a vérnyomásomat rendszeresen mértem, elkezdtem sótlanul étkezni – már amennyire ez megoldható –, és amikor csak lehetett, pihentem, mert sok tapasztalt társam ezt javasolta.



A jó tanácsokat osztogatók (néha okoskodók, néha negatívan reagálók) véleményét kénytelen voltam meghallgatni egy „hogy érzed magad?” kérdésre adott válasz után. Elég gyorsan rájöttem, hogy valakinek érdemes részletesen elmesélnem a hogylétünket, valakinek elég mosolyogva annyit mondanom, hogy „köszönöm, jól vagyok.” A kéretlen-váratlan pocaksimogatásokat sem tudtam kivédeni, pedig kellemetlenül éreztem magam, és csak egy erőtlen mosollyal tudtam lereagálni a szituációt. Annak azért örültem, hogy ez is belőled fakad, hiszen jelezte, hogy létezel, átalakítod a testem, és ennek (a rokonok mellett) a távoli ismerősök is örülnek. Mindig hangoztattam, hogy örülök a kisbabák születésének, ezért elnéző voltam az ismeretlen-ismerős pocaksimogatókkal szemben. Hadd örüljenek ők is (habár nekem soha nem jutott eszembe, hogy megsimogassam egy ismerős kismama pocakját)!

Az étkezésemmel kapcsolatban is elég sok dilemmát okoztál. A megszokott és jól bevált ételek közül párat teljesen el kellett hagynom, és gyakran farkasétvágyat éreztem egész nap. Persze nem tömtem magamba mindent, amit megkívántam, hiszen próbáltam ésszerűen hízni – mert ugye ilyenkor akarva-akaratlanul hízást okoz az áldott állapot. Közben tudtam, hogy miattad sokkal jobban felhasznál minden tápanyagot a szervezetem. A szomjúság is intenzíven gyötört: majd’ meghaltam a gyümölcslevekért és a tiszta vízért. Ebből fakadóan persze idegesítően sokat jártam a mellékhelyiségre, amit idővel fokozott az a tény, hogy nyomást gyakoroltál a húgyhólyagomra is.

Te vittél el először a terhestornára, amit hálásan köszönök, mivel minden egyes torna után pihekönnyűnek érzem magam. Jópofa társaságot ismertem meg itt, és többször átéltem a „jé, te is kisbabát vársz, nem is tudtam” helyzetet. Emellett érdekes és értelmes előadásokat hallgattam és hallgatok meg, és a szülésznőt bátran kérdezhetem bármiről minden alkalommal. Ezeknek a délutánoknak a hatására úgy érzem, hogy testközelbe kerül a terhesség vége, a szülés, ami részben megkönnyebbülést, részben szorongást okoz. Bébi, ez még vár ránk! Ugye, ügyesek leszünk? Ugye, majd besegítesz az egymásra hangolódásban? Ugye, főleg jó közös élményeink lesznek? Mondd, hogy igen, hiszen anyává tettél!

Hozzászólások

@

Küldés