Emlékek a zsebből

Nagy Csivre Katalin  2012.11.15. 6:52

Nagyanyám mesélte sok évvel ezelőtt a régi, családi emlékek közt kutatva, hogy az ő édesanyja mennyire félt a rádiótól.

Félt hallgatni, mert „kijönnek belőle az emberek”. Nagyokat nevettünk ezen, s még sok hasonló sztorin a nagyival együtt, mikor a nagy étkezőasztalt körülülve mesélte a múltból előkotort, sokévtizedes élményeket, majd azokat szépen leporolgatva odaadta nekünk emlékbe. Akkor még nem sejtettük, milyen nagy kincset kapunk hagyatékul. Ezt és sok mást is, mi, az akkor tizenéves gyerekek-unokák, megmosolyogva zsebre raktuk, jó mélyre...

Történt egyszer, hogy akarva-akaratlanul előmászott a zsebemből ez az emlék-gondolat.

A történet egy gyerekorvos rendelőjében zajlott.

Hétfő reggel érkeztünk a kisfiammal. Minimum egy-másfél órát kényszerültünk várakozni, mert hétfőn a bliccelő kisiskolástól a lógó nagykamaszon át a hisztis kisgyerekig minden korkategória felvonul. Egy kisebb óvodai csapat is randalírozott körülöttünk. Akkor még nem sejtettem, hogy a nagymamától örökölt emlék-mondat kifele készül zsebem mélyéről.
A kisebb gyerekek, a fiammal együtt nyugtalan rohangálásba kezdtek. Bohóckodtak, játszottak, folyamatosan huncutkodtak és feszegették a határaikat. Ki jobban, ki kevésbé. Eleven, vidám gyerekzsivaj töltötte meg a várótermet. Elképzelni nem lehetett, hogy szófogadóan és csendben csücsültek volna. Az anyukák ott csacsogtak mellettük, illetve ki-ki a maga csemetéjét utasítgatta rendre minduntalan, s természetesen feleslegesen.

Mi ezen az érdekes, a figyelemreméltó? Nos, semmi.

Az már annál inkább, hogy a náluk csak 3-4 évvel idősebb gyerektársaik egészen másképp viselkedtek. Szám szerint hárman voltak. Kissé pocakos, köpcös gyerekek, (nem túlzok) rezzenéstelen-zombi arccal – egészen más világokban kalandoztak. Érezhetően nem voltak jelen. Szűk tudattal temetkeztek bele okostelefonjuk vagy a kisebb laptop zárt világába. A külvilággal semmi kommunikáció! Ha anyjuk szólította, arra süketek voltak, ha egy kisgyerek véletlenül megbökte, nekik szaladt, nem érzékelték. Valaki a teremben villanyt kapcsolt. Semmi reakció. Döbbenten figyeltem hová menekült minden érzékével s tudatával a 8-9 éves gyerek. A másik pillanatban a futkosó ovisokra néztem. Körülbelül 3-4 év korkülönbség van közöttük. Mi történt ez alatt az idő alatt?! Mi történik? Hogy lesz a rohangálós, életvidám, aktív, eleven kisgyerekből egy kiskamasz, akit elrabol a számítógép?

Ekkor jött elő nagyanyám mondata. Egész addig a zsebemben pihent. Üknagyanyám félt a rádiót hallgatni, nehogy kijöjjenek az emberek, mert lesz haddelhadd! Ma a legkorlátoltabb tudat s elme sem feltételezne ilyet. Mára a helyzet a következővé alakult: a rádió szippantja be az embert. Illetve a jelenkori rendelkezésre álló más hasonló technológiai eszközök. Az okostelefon, számítógép, tévé, internet, és, jaj, van is bizony haddelhadd!!!

Eltelt néhány évtized, felnőtt két-három generáció, s mára a helyzet a visszájára fordult.
Mi történik? Mi történt? Döbbenten kérdem magamtól: az én gyerekem is ilyenné válik röpke három-négy év múlva? Hová, s ki rejti rabul a képzelőerőt? Tényleg ennyire jó dolog a technokrata civilizáció? Határok szűnnek meg, tűnnek el. Az egész világ elérhető a várótermi kisszékről. Csak a szomszéd távoli. Egyre messzebb kerül az érinthető másik ember, s a valódi közelsége. Emberi kapcsolatok alakulnak át, vesznek el, robbannak szét és a cyber-fikció veszi át a hatalmat a tizenéves ön-tudatlan kamaszon is! A szabad, szárnyaló fantázia és gondolkodás végnapjait éljük? Majd megmondja a számítógép, a tévé csatorna, mit hogy mikor, miért?
(Hofi egy aranyköpése jut eszembe, ahogy véleményezte a kereskedelmi csatornákat, már akkor, vagy húsz-harminc éve: „Tévé? Csatorna?! Kanális! A csatornában nincs ennyi sz*r.")

A tudósok szerint hamarosan elérkezik az idő, amikor bármelyik világváros kommunikációs hálózata ráfér egy gombostűfej nagyságú területre. Az emberi képzelet és gondolat teremtő ereje mára kétségbevonhatatlan tény. Lehetőségei határtalanok. De hova jutunk így?

...A váróterem sarkában ült még egy anyuka, úgy kétéves kisfiával az ölében, mesekönyvet lapozgatva, olvasva. Elégedett, megnyugtató mosolyra adott okot...

Nyitott a jövőképünk, semmi sincs lezárva. Minden rajtunk áll.

Elmondanám ezt nagyanyámnak a kerek asztalt körülülve: én mesélnék, s ha hallaná az unokám, nem mosolyogna-e?

Hozzászólások

@

Küldés