Csak a hajnal jönne már! (2)


Schild Sas Erika  2008.5.28. 7:08

Mikor virrad végre a hajnal arra, hogy nem fenyeget többé a betegség veszélye?

Anyósom is akkor kezdte a sugárkezelést, amikor én, úgyhogy sokszor együtt várakoztunk az alagsorban. Ő persze másfajta kezelést kapott. Amikor végeztünk, mindig a férjem jött értünk autóval és együtt mentünk haza. El sem tudom képzelni, mit érezhetett, hogy az édesanyjának és a feleségének is mellrákja van…

Már a kezelés vége felé jártunk, amikor egy vizsgálat során kiderült: anyósomnak áttét képződött a máján. Ekkor már május volt, gyönyörű idő és – nesze nektek, ha nem volt még elég?! Itt az újabb rossz hír!...

A hangulataimra nem tértem ki írásomban, de ezekben az időkben bizony elég változó volt. Biztosan közrejátszott benne a mesterségesen előidézett klimax is, amit a hormoninjekciókkal és a Zitazónium tablettákkal „állítottak elő”. Lényeg az, hogy egyszer minden rendben volt, aztán hirtelen nagy elkeseredés lett úrrá rajtam. Meleg is volt, a paróka egyre kényelmetlenebb érzést keltett bennem, a hőhullámokról már nem is beszélve. Aludni csak nagyon keveset tudtam, állandóan felébredtem arra, hogy dől rólam a víz. A sugárkezelést nálam a 23. után abbahagyták, mert csúnyán megégett a bőröm.

Közben az orvosok nem tudták eldönteni, meg lehet-e férjem anyukáját műteni. Végül úgy döntöttek belevágnak. Szegény, befeküdt a kórházba, túlesett a műtéten, de nagyon megszenvedte. Mikor bent jártunk nála azt mondta, a mellműtét ehhez képest semmiség... Öt hét múlva küldték haza a kórházból, nagyon rossz állapotban. A férjem húgáékhoz költözött, akik berendeztek neki egy külön szobát. Egy hétig élt. Péntek hajnalban rosszul lett és a mentők már nem tudtak segíteni rajta. Kezdtem úgy érezni, hogy talán már „elég a jóból”, és abbahagyhatná a sors a rugdosásunkat. Akkor még nem tudtam mennyi tragédia vár még ránk…

Számomra elkövetkezett az újabb három kemoterápia ideje, és az egész családom elképedésére úgy döntöttem, nem kérek többet belőle. Volt, aki haragudott, volt, aki nem értett, de végül elfogadták a döntésemet. Az onkológus doktornő szó nélkül rábólintott, aláírtam egy papírt, és ezzel el volt rendezve.

A 2005-ös évet otthon töltöttem, novemberben leszázalékoltak. 2006 áprilisában visszamentem a KFKI-ba dolgozni. Nagyon aranyosak voltak, több mint egy évet vártak rám.

2006-ban egy nőgyógyászati vizsgálaton kiderült, a méhemen jó pár ciszta van, és elég nagyok. Újabb műtét elé néztem. Júniusban szintén az onkológián megműtöttek nőgyógyászatilag és kivették az összes belső női nemi szerveket. Szerencsére minden rendben ment, rosszindulatú elváltozást nem találtak. Ezen is túlestem. A műtétnek „köszönhetően” nem kellett több hormoninjekciót kapnom. Szeptemberben visszamentem dolgozni. Jártam kontroll vizsgálatokra és az élet ment tovább.

Édesanyám harminc éve volt cukorbeteg, és kezdett egyre rosszabbul lenni. Aggasztott az állapota, de semmiképpen nem akart kórházba kerülni. A lábain sebek keletkeztek. Sokszor elesett és nem tudott felállni. Élettársa, akivel harminc éve éltek már együtt, egyedül nem bírta felemelni. Volt, hogy mi rohantunk segíteni a férjemmel, volt, hogy lányaim siettek hozzá. A mi lakásunkba sem tudtuk elhozni, mert már nem bírt lépcsőzni és ragaszkodott a saját otthonához. Egyre rosszabbul lett, ezért 2007 áprilisában beszéltem a körzeti orvosával és végül bekerült a kórházba. Én kísértem be a mentővel. Lelkiismeret-furdalásom volt, hogy akarata ellenére kórházba visszük. Azt mondta, nem haragszik és olyan kedvesen mosolygott rám, hogy azt hittem a szívem megszakad… Szerdai napon került be a kórházba, ahol teljesen benyugtatózták, úgyhogy másnap, mikor mentem hozzá, már nem volt magánál. 2007. április 22-én, vasárnap a 75. születésnapján meghalt. A mai napig nem tudom feldolgozni, bánt a lelkiismeret és rettenetesen fáj a hiánya!

Ezután szinte naponta jártunk édesanyám élettársához, ebédet rendeltünk neki, próbáltuk benne tartani a lelket. Közben kutyusom is nagyon beteg lett, a hasa tele áttétekkel. Június végén el kellett altattatni. Gyönyörű fekete németjuhász volt.

Június 3-án reggel mentem édesanyám élettársához. A kádban találtam rá. Meghalt. Két hónappal élte túl édesanyámat.

Ennek a kegyetlen betegségnek köszönhetően szert tettem viszont nagyon sok kedves barátnőre, akik szintén ezt az utat járják, küzdenek az életükért, és közben végzik a dolgukat, feleségek és édesanyák. E-mailen és fórumon keresztül beszélünk egymással, és mindig van, aki tud tanácsot adni a bajban.

Most 2008-at írunk. Jól vagyok, dolgozom, élem az életem és minden nap gondolok a szeretteimre, akik már nem lehetnek velünk, akik nagyon hiányoznak és várom a hajnalt, amikor úgy kelhetek fel, hogy most már nem jöhet semmi rossz.

Vajon eljön valaha…?



Hozzászólások

Macimariann, 28. 05. 2008 09:46:12 Eljön a hajnal
Drága Era! Nagyon meghatódtam a cikkeden és az amin már keresztül mentél. Nem semmi. Az ember nagyon sok mindent kíbir, mert ki kell bírnunk, tovább kell lépnünk. Nem kívánok neked mást, mint azt, hogy az a bizonyos hajnal úgy jöjjön el, ahogy azt Te is szeretnéd. Kívánok az életben sok-sok tünetmentes évet és sok-sok boldogságot a családod körében. Puszi: Macimariann
    
fenymag, 28. 05. 2008 11:15:35 köszönöm
Drága Macimariann! Nagyon szépen köszönöm kedves szavaidat. Ahogy a múltkor a Te cikkedet olvastam, hát neked sem könnyű az életed. Kívánom, hogy a Te életed is legyen hosszú, boldog és minden betegségtől és bajtól mentes. Szeretettel ölellek. Era
Vera60, 28. 05. 2008 19:31:14 eljön a hajnal
Drága ERA! Olvastam történetedet, és tiszta szivből és mélységesen együttérzek Veled. Kívánom, hogy jöjjön a hajnal, és már csak magaddal törödj az egészségeddel. A történetedet végigsirtam és egy kicsit saját magamat éreztem benne.Az elkövetkező időkre nyugodtabb, boldogabb éveket kívánok Neked, szeretettel : Vera
Évi, 29. 05. 2008 00:01:23 Együttérzés...
Drága Era! Ugyan nem túl régen ismerjük egymást egy fórumról, nem tudtam könnyek nélkül olvasni a cikked... Ahogy megismertelek, amilyen vidám a hangod a telefonban, nem is gondoltam, mennyi szörnyűségen mentél keresztül. És most már látom, nem csak én vagyok egyedül, aki még a háziállata elvesztését is fájlalja... az én cicám is rákos volt. Egyszerre "tudtuk meg". Egy hónappal a műtétem előtt kellett elaltatni. Természetesen a szeretteink elvesztésénél és a sok saját szenvedésnél nincs rosszabb. De most már nem fogok félni attól, hogy a szeretett cicámról is beszéljek. Talán nem nevetnek ki... Remélem, hamarosan személyesen is találkozhatunk! Addig is szép napokat kívánok! Szeretettel: Évi
fenymag, 29. 05. 2008 07:14:32 köszönöm
Drága Vera és Évi! Nagyon szépen köszönöm a kedves hozzászólásotokat. Én is szeretnélek Titeket személyesen is megismerni. Majd ha Verácska túl leszel a műtéten megbeszélünk egy találkozót. Jövő héten nagyon fogok Neked szorítani. Évi Te nyugodtan beszélj a cicádról. Engem nagyon sokan néznek bolondnak, mert imádom az állatokat, de a mi családunk ilyen és most már én sem foglalkozom vele. Szeretettel ölellek mindkettőtöket. Era
Kismag, 29. 05. 2008 07:42:08 Veled vagyunk...
Drága Anyucikám! Meglátod, el fog jönni az a bizonyos hajnal és tudd, hogy addig sem leszel egyedül, mert mi mindig Melletted állunk és vigyázunk Rád. Sosem kell egyedül ébredned. Neked és minden sorstársadnak kívánok erőt, egészséget és kitartást, s hogy minél hamarabb eljöjjön ez a szép hajnal. Kinga
    
, 29. 05. 2008 07:53:36 Re: Veled vagyunk...
Édes Kislányom! Nagyon szépen köszönöm!!!! Anyu
robcsó, 30. 05. 2008 13:27:25 csak így tovább, ilyen kitartással
Azt kifelejtetted, hogy az összes bajod mellett, amikor a különböző kivizsgálásokra vársz, max. öt perc múlva már egy rögtönzött "fórum" kellős közepe vagy. Megtalálnak és megtalálod a jó EMBEREKET! Kedves többi hozzászóló! Akinek van állata, nyugodtan írjon róla, hiszen az is az életéhez tartozik, osztozik mindennapi életével, gondjával!
@


Kapcsolódó cikkek

Csak a hajnal jönne már! (1)

Schild Sas Erika

Miért van az, hogy a baj nem jár egyedül...?!

2008.5.26.   

A rovat további cikkei

Nincs kinek

Kovács Márta

Nehezen viselem, ha nem vesznek rólam tudomást.

2014.4.16.   


Hős

Kovács Andrea

Van egy betegség, amelynek ha csak kimondják a nevét, összerándul az ember.

2011.7.20.   


Előzzük meg a mellrákot!

Halász Kata

A mellrákról nem lehet eleget beszélni, ezt mutatják a statisztikai adatok is:

2010.10.19.   


Nyugodj békében!

Póda Erzsébet

Végső búcsú kolléganőnktől, barátnőnktől, Fülöp Évától (1978-2010).

2010.4.19.  9   


Műtétek, műtétek (5)

Prikryl Vera

Tavaly azzal fejeztem be a történetemet, hogy soha többet nem írok, akármi történik is velem.

2010.4.14.   


Csodaszép tavasz

Krajcsi Erzsébet

Az a csodaszép tavasz! Lesz-e olyan még egyszer? Zöldelltek a fák, sok már virágba is borult, és azok az illatok…!

2009.3.28.  3   


Műtétek, műtétek (4)

Prikryl Vera

Sajnos a sors úgy hozta, hogy folytatnom kell a történetemet.

2009.2.24.  5   


Műtétek, műtétek (3)

Prikryl Vera

Mikor szavakba öntöttem történetemet és harcomat az emlőrákkal, még nem gondoltam, hogy folytatást is fogok írni.

2009.2.5.  5   


Anyu, apu, mi és a rák

Fodor Tekla

Hatodikos voltam, amikor kimondták a kegyetlen diagnózist.

2008.11.14.  2   


Soha ne keseredjünk!

Bozsó Ilona

Tavaly augusztusban a mammográfián derült ki, hogy több kisebb daganat van a jobb mellemben.

2008.10.20.  3   


Diagnózis: petefészekrák (2)

Fülöp Éva

Mintha az első adag kemoterápiás infúzió még jót is tett volna nekem…

2008.9.20.  4