Csak a hajnal jönne már! (2)

Schild Sas Erika  2008.5.28. 7:08

Mikor virrad végre a hajnal arra, hogy nem fenyeget többé a betegség veszélye?

Anyósom is akkor kezdte a sugárkezelést, amikor én, úgyhogy sokszor együtt várakoztunk az alagsorban. Ő persze másfajta kezelést kapott. Amikor végeztünk, mindig a férjem jött értünk autóval és együtt mentünk haza. El sem tudom képzelni, mit érezhetett, hogy az édesanyjának és a feleségének is mellrákja van…

Már a kezelés vége felé jártunk, amikor egy vizsgálat során kiderült: anyósomnak áttét képződött a máján. Ekkor már május volt, gyönyörű idő és – nesze nektek, ha nem volt még elég?! Itt az újabb rossz hír!...

A hangulataimra nem tértem ki írásomban, de ezekben az időkben bizony elég változó volt. Biztosan közrejátszott benne a mesterségesen előidézett klimax is, amit a hormoninjekciókkal és a Zitazónium tablettákkal „állítottak elő”. Lényeg az, hogy egyszer minden rendben volt, aztán hirtelen nagy elkeseredés lett úrrá rajtam. Meleg is volt, a paróka egyre kényelmetlenebb érzést keltett bennem, a hőhullámokról már nem is beszélve. Aludni csak nagyon keveset tudtam, állandóan felébredtem arra, hogy dől rólam a víz. A sugárkezelést nálam a 23. után abbahagyták, mert csúnyán megégett a bőröm.

Közben az orvosok nem tudták eldönteni, meg lehet-e férjem anyukáját műteni. Végül úgy döntöttek belevágnak. Szegény, befeküdt a kórházba, túlesett a műtéten, de nagyon megszenvedte. Mikor bent jártunk nála azt mondta, a mellműtét ehhez képest semmiség... Öt hét múlva küldték haza a kórházból, nagyon rossz állapotban. A férjem húgáékhoz költözött, akik berendeztek neki egy külön szobát. Egy hétig élt. Péntek hajnalban rosszul lett és a mentők már nem tudtak segíteni rajta. Kezdtem úgy érezni, hogy talán már „elég a jóból”, és abbahagyhatná a sors a rugdosásunkat. Akkor még nem tudtam mennyi tragédia vár még ránk…

Számomra elkövetkezett az újabb három kemoterápia ideje, és az egész családom elképedésére úgy döntöttem, nem kérek többet belőle. Volt, aki haragudott, volt, aki nem értett, de végül elfogadták a döntésemet. Az onkológus doktornő szó nélkül rábólintott, aláírtam egy papírt, és ezzel el volt rendezve.

A 2005-ös évet otthon töltöttem, novemberben leszázalékoltak. 2006 áprilisában visszamentem a KFKI-ba dolgozni. Nagyon aranyosak voltak, több mint egy évet vártak rám.

2006-ban egy nőgyógyászati vizsgálaton kiderült, a méhemen jó pár ciszta van, és elég nagyok. Újabb műtét elé néztem. Júniusban szintén az onkológián megműtöttek nőgyógyászatilag és kivették az összes belső női nemi szerveket. Szerencsére minden rendben ment, rosszindulatú elváltozást nem találtak. Ezen is túlestem. A műtétnek „köszönhetően” nem kellett több hormoninjekciót kapnom. Szeptemberben visszamentem dolgozni. Jártam kontroll vizsgálatokra és az élet ment tovább.

Édesanyám harminc éve volt cukorbeteg, és kezdett egyre rosszabbul lenni. Aggasztott az állapota, de semmiképpen nem akart kórházba kerülni. A lábain sebek keletkeztek. Sokszor elesett és nem tudott felállni. Élettársa, akivel harminc éve éltek már együtt, egyedül nem bírta felemelni. Volt, hogy mi rohantunk segíteni a férjemmel, volt, hogy lányaim siettek hozzá. A mi lakásunkba sem tudtuk elhozni, mert már nem bírt lépcsőzni és ragaszkodott a saját otthonához. Egyre rosszabbul lett, ezért 2007 áprilisában beszéltem a körzeti orvosával és végül bekerült a kórházba. Én kísértem be a mentővel. Lelkiismeret-furdalásom volt, hogy akarata ellenére kórházba visszük. Azt mondta, nem haragszik és olyan kedvesen mosolygott rám, hogy azt hittem a szívem megszakad… Szerdai napon került be a kórházba, ahol teljesen benyugtatózták, úgyhogy másnap, mikor mentem hozzá, már nem volt magánál. 2007. április 22-én, vasárnap a 75. születésnapján meghalt. A mai napig nem tudom feldolgozni, bánt a lelkiismeret és rettenetesen fáj a hiánya!

Ezután szinte naponta jártunk édesanyám élettársához, ebédet rendeltünk neki, próbáltuk benne tartani a lelket. Közben kutyusom is nagyon beteg lett, a hasa tele áttétekkel. Június végén el kellett altattatni. Gyönyörű fekete németjuhász volt.

Június 3-án reggel mentem édesanyám élettársához. A kádban találtam rá. Meghalt. Két hónappal élte túl édesanyámat.

Ennek a kegyetlen betegségnek köszönhetően szert tettem viszont nagyon sok kedves barátnőre, akik szintén ezt az utat járják, küzdenek az életükért, és közben végzik a dolgukat, feleségek és édesanyák. E-mailen és fórumon keresztül beszélünk egymással, és mindig van, aki tud tanácsot adni a bajban.

Most 2008-at írunk. Jól vagyok, dolgozom, élem az életem és minden nap gondolok a szeretteimre, akik már nem lehetnek velünk, akik nagyon hiányoznak és várom a hajnalt, amikor úgy kelhetek fel, hogy most már nem jöhet semmi rossz.

Vajon eljön valaha…?

Hozzászólások

@

Küldés