Diagnózis: petefészekrák (1)

Fülöp Éva 2008.9.18. 10:25

Múlt év decemberében, nem sokkal a harmincadik születésnapom előtt, még semmi jelét nem tapasztaltam annak, hogy valami nincs rendben...

Nem dohányoztam, alkoholt csak alkalomszerűen ittam, és akkor is csak jó minőségű bort. Véleményem szerint egészségesebben táplálkoztam, mint a környékünkön élő átlagpolgár. 2004-ben szültem, hét hónapig szoptattam, és fogamzásgátló tablettát szedtem, amelyről azt olvastam, hogy csökkenti a petefészekrák rizikóját. Rendszeresen jártam nőgyógyászati vizsgálatra, legutóbb tavaly, 2007 júliusában. Karácsony előtt azonban olyan események sorozata kezdődött, amelyek az említett diagnózishoz vezettek.

Mindig azt gondoltam, hogy velem nem történhet meg, a rák engem nem érint. Nem tudok róla, hogy a családomban előfordult volna, a déd- és nagyszüleim magas kort éltek meg, komoly betegségek nélkül. És mégis! Egy nappal karácsony előtt szörnyű diagnózist közöltek velem a CT vizsgálat után: rosszindulatú daganat, valószínűleg a jobb petefészekből indult ki. Az egész hasüregem tele volt tumorokkal. A további vizsgálatok után jó hírek is jöttek – a gyomorban és a belekben nincsenek áttétek, a műtét lesz a megoldás.

Egyetlen tünet jelezte, hogy valami nincs velem rendben: a furcsán megnagyobbodott hasam. Először egyszerűen a hízás számlájára írtam, és igyekeztem kevesebb édességet fogyasztani. Ám semmi sem változott, sőt a hasam egyre nagyobb lett. Elkezdtem tornázni, kerékpározni, has-, popsi- és combizom-erősítő gyakorlatokat végezni. Semmi sem történt. A tükörben sörhasat láttam, és amikor már úgy néztem ki, mintha terhes lennék, elmentem a nőgyógyászhoz, aki kizárta a terhességet, viszont ultrahangos vizsgálattal megállapította, hogy a hasamban nagy mennyiségű sűrű folyadék van. Később megállapították, hogy ezt daganatok termelték, és amikor eltávolították, négy és fél liter folyadék jött ki belőlem pár nap alatt. Vagyis a hasam újra normális méretű lett, a problémám viszont ezzel még messze nem oldódott meg.

Operáció

Mindenki fél, aki valamilyen operáció előtt áll. És az, aki azt állítja, hogy nem, hazudik. Én is féltem, de nem is annyira a fájdalomtól, inkább attól, hogy mit mondanak majd, ha magamhoz tértem. Titokban még mindig azt reméltem, hogy ha felnyitnak, rájönnek, hogy tévedtek: a daganat nem rosszindulatú, és minden rendben van. Főleg azt bántott, hogy ki akarják majd venni az összes belső női szervemet. A férjemmel erre az évre terveztük a második gyermekünket, és már lelkiekben felkészültem a kis emberke érkezésére.

Az ébredés olyan volt, mint egy rossz filmben. Emlékszem, a fájdalomra tértem magamhoz, amikor az ápoló az intenzív osztályon az ágyra helyezett. Aztán arra emlékszem, hogy a férjem azt mondja, legyek erős, és hogy csak két percre engedték be, de holnap visszajön. Nem tudtam reagálni, csak azt kérdeztem, hogy mindent eltávolítottak-e. A férjem bólintott, és elaludtam.

Másnap még mindig rossz volt. Nem bírtam nyitva tartani a szemem, és azt gondoltam, hogy megőrülök a fülem mellett zúgó gépektől. Bekötöttek több infúziót, az EKG-t, és a gép félóránként auomatikusan megmérte a vérnyomásomat. Éjjel is. Nonstop. Az idő végtelenül lassan telt, miközben nem tudtam, hogy nappal van, vagy éjszaka. Mivel az infúziókon keresztül folyamatosan különféle gyógyszereket adagoltak, nem éreztem fájdalmat. A hasam úgy volt összevarrva, mint a mesebeli farkasnak. Amikor először megláttam, elszörnyedtem, mert nem számoltam a látvánnyal.

Három napot töltöttem az intenzív osztályon. Amikor átvittek a másik osztályra, megörültem. Szobatársak vártak, tévé, és főleg éjjeli nyugalom. Az ápolónők nagyon kedvesek és készségesek voltak. Először megtanítottak arra, hogyan tudok felülni az ágyon a hegemmel, és aztán elkísértek a fürdőszobába, ahol néhány nap után végre megmoshattam a fogam! Tényleg lelkes voltam. Nem is tudják elképzelni, milyen büszke voltam magamra, amikor az operáció után először mentem zuhanyozni! Hajat akkor mostam, mikor az édesanyám meglátogatott, és segített. Végre ismét embernek érezhettem magam!

A férjem minden nap meglátogatott. A kislányomat (négy éves) nem akartam kitenni a stressznek, hogy ilyen állapotban lásson. Néha beszéltünk telefonon, és megmagyaráztuk neki, hogy a doktor bácsik gyógyítanak engem, és aztán majd újra otthon leszek. Két hétig voltam kórházban. Azzal engedtek el, hogy egy hét múlva megkezdem az első kemoterápiát. Még ha sikeres is volt a műtét, elkerülhetetlen volt a kemoterápia. Úgy féltem tőle, mint a tűztől, mert tudtam, mennyire rosszul lehetek tőle.

(Folytatjuk)

Fordította: Jády Mónika