Egy délután kezdődött (1)

Csimár Mariann  2008.4.11. 9:55

Ülök az ágyon laptoppal az ölemben, és azon gondolkozom, miként is írjam meg betegségem történetét.

Valahogy el kell kezdenem – tűnődtem magamban, de aztán rájöttem, hogy legjobb, ha mindjárt a közepébe vágok.

Az egész 2005 januárjában kezdődött. Egy délután vettem észre, hogy a jobb mellemben van egy apró csomó. Teljesen kitapintható volt, de nem gondoltam semmi rosszra. Még a férjemet is megkértem rá, hogy nézze meg. És igen ő is érezte. Három nap múlva mintha eltűnt volna a göb, hiába tapogattuk. Így telt el a következő egy-két hónap, hol éreztem, hol meg nem. Aztán március tájékán újból megjelent, csak sokkal nagyobbnak és keményebbnek tűnt. Bevallom egy kicsit meg is ijedtem. A kolléganőimnek is megemlítettem, jól le is szidtak, amiért még mindig nem mentem el orvoshoz.

Olyan munkahelyen dolgozom, ahol nagyobb részt nők dolgoznak, és majdnem mindent megbeszélünk egymással. Mondták is, addig ne merjek dolgozni, amíg nem megyek el az orvoshoz. Másnap jelentkeztem az onkológián, kivizsgálásra. Az orvos azonnal kért egy időpontot a mammográfiára, másnap reggel már túl is estem rajta. Az eredmény másfél óra múlva elkészült. Következett az ultrahang, majd a citológiai vizsgálat. Mindez egyetlen nap alatt, pontosan 2005. április 1-jén. Gondoltam, biztosan van valami baj, ha ennyiféle vizsgálatra van szükség...

Jó lett volna április elsejei tréfának felfogni a dolgot, de sajnos nem az volt. A citológia eredménye hétfőre készült el, a sebészetre kellett érte mennem. A doktornő szépen kiterítette elém mind a három leletet, aztán közölte, hogy ez sajnos egy kb. 3-3,5 cm átmérőjű rosszindulatú daganat….

Mindent elmondott: hogy először kemoterápiára lesz szükség, hogy csökkentsék a daganat méretét, aztán jöhet a műtét, utána pedig a sugárkezelés. Nyugtatgatott: ne aggódjak, mindenféleképpen emlőmegtartó operáció lesz, nem kell feltétlenül ebbe belehalni. Jól megvigasztalt…, de eszem ágában sincs meghalni!

A kórházból hazafelé jövet azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Szerintem fel sem fogtam, mi történik velem. Ráadásul az anyósom és a férjem is telefonált, épp mikor bandukoltam vissza a munkahelyemre. Nem is tudtam nekik igazából mit mondani, csak annyit mondtam: rossz a lelet. Biztos megijesztettem őket.

Visszaérve a munkahelyemre a kolléganőim megkérdezték, mi a helyzet? Persze elbőgtem magam. Próbáltak vigasztalni, de tudtam, mindezzel nekem kell megküzdenem. Nem hagyhatom, hogy a rák győzzön! Átfutott az agyamon, hogy milyen hitvány az élet. Miért pont én?! Dühös voltam, vádaskodtam, de szerintem hasonló esetben mindenki így reagál.

Délután aztán mindent elmondtam a családomnak. Nem mutatták, hogy padlóra kerültek a hír hallatán, de tudom, nekik sem volt könnyű. A fiam, aki akkor tizenhat éves volt, felnőtt módjára kezelte a helyzetet. Láttam rajta, hogy nagyon bántja az egész, de hát ő sem tudott mit tenni. Én pedig elhatároztam, és azt hiszem ezt ki is mondtam, hogy meg fogok gyógyulni, nem hagyom, hogy 39 évesen a „gyilkos kor” legyőzzön. Meg kell gyógyulnom Miatta, önmagam és a családom miatt.

Május 19-én kezdtem el a kemoterápiás kezelést. Az első kettőt még elég jól tűrtem, egyszer sem lettem rosszul, bár a hajam az első kezelés után két héttel csomókban kezdett hullani. Úgy döntöttem, lenyíratom, ne legyen tele vele a lakás. Érdekes módon lelkileg nem viselt meg túlzottan, hogy kopasz vagyok, egyszerűen csak vettem pár divatos kendőt. Parókám is volt, de nem használtam. Sokkal kényelmesebbek voltak a kis kendőcskék. Egyetlen egyszer tettem fel a parókát: a fiam ballagásán. Nem szerettem. Mármint a parókát. A családtagjaim nagyon kedvesen azt mondták, hogy ne törődjek semmivel, ők így is szeretnek. A fiam sem szégyellt a barátai előtt, mert hát azért a haverok továbbra is feljártak hozzá, én meg volt, hogy kopaszon fogadtam őket. De nem jelentett gondot a számára, fel merte vállalni, hogy az anyukája rákos.

(Folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés