Egy délután kezdődött (2)

Csimár Mariann  2008.4.12. 7:01

A harmadik kemoterápiás kezelés szörnyű volt.

Miután hazaértünk estefelé elkezdtem hányni, kezem-lábam remegett. Még életemben nem éreztem magam olyan rosszul, mint akkor. Hiába vettem be hányáscsillapítót, csak hánytam-hánytam, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Éjjel már annyira rosszul éreztem magam, hogy szinte halálfélelmem volt. Szerintem a férjem is nagyon meg volt ijedve, hirtelen nem is tudta, mit csináljon. Mondtam: hívd az orvost! Kihívta az ügyeletet, de nem sok mindent tudtak velem kezdeni. Adtak hányáscsillapító injekciót a fenekembe, ami nem ért semmit. A hányások nagy nehezen megszűntek, és hajnali három óra felé el tudtam aludni. Másnap már nem hánytam, de még öt napig volt hányingerem.

Ez volt az utolsó kezelés a műtét előtt. Kiderült, a daganat egy centit zsugorodott, úgyhogy mehettem a kés alá. Megkerestük az orvosomat, aki közölte, hogy nem tud megműteni és átirányított a kollégájához. Nekem mindegy volt, ki operál meg: egyszerűen csak túl akartam lenni rajta.

Július 20-án került sor a műtétre. Még előtte kellett egy MRI-t csináltatni, mert az döntötte el, hogy le kell-e venni a mellem vagy nem. Hát le kellett venni… Még mindig túl nagy volt a daganat, a mellem pedig kicsi. Jobb lett volna fordítva, de hát ez nem kívánságműsor…

Amikor a sebész közölte mi a helyzet, teljesen magam alá kerültem. Féltem a férjem reakciójától, láttam mekkorákat pislogott, amíg a sebész beszélt. Ám a végén nagyon józanul csak annyit mondott: a mellemet lehet pótolni, de az életemet nem, és ő ezután is ugyanúgy fog szeretni, mint eddig. Ha nem jobban. És ez a mondata, nekem mindennél többet jelentett. A fiam is azt mondta, hogy anyu, mi így szeretünk, most az a fontos, hogy meggyógyulj. És milyen igazuk volt! Akkor jól kibőgtem magam, mert egy nőnek elég nehéz megemésztenie, hogy innentől kezdve egy cicivel kell, hogy éljen. Legalábbis addig, amíg nem lehet pótolni. Mert azt tudtam, hogy ha 1-1,5 év múlva tünetmentes leszek, akkor jöhet a plasztikai sebész, aki majd csinál nekem szép ciciket.

A műtét rendben lezajlott, nem volt semmi komplikáció. Utána sem éreztem magam rosszul, sőt a körülményekhez képest kifejezetten jól voltam. Műtét másnapján anyósom és a fiam meglátogatott és egész délután kint voltunk a parkban. Amikor a kolléganőm jött, vele is. Mondta, hogy nem is úgy nézek ki, mint aki átesett egy műtéten. És fittnek is éreztem magam.

A műtét után még három kemoterápiás kezelés következett. Ezeket nagyon-nagyon rosszul tűrtem. Aznap, mikor megkaptam, mindig hánytam. Hiába kaptam hányáscsillapítót, meg Sanaxot. Szinte már pszichés alapon is rám jött a rosszullét. Még be sem kötötték az infúziót, már szaladtam is ki hányni. Nagyon rossz érzés volt! De ennek már vége. Mivel a daganatom hormoreceptor pozitív volt, ezért most hormonkezelést kapok, ami abból áll, hogy négyhetente kapok injekciót a hasamba, és minden nap Zitazoniumot kell szednem. Most jól érzem magam, 2005 novembere óta újból dolgozom. A műtét óta már két és fél év telt el, és azóta tünetmentes vagyok, minden leletem negatív. Éreztem, hogy így lesz, mert nagyon akartam, hogy így legyen!

Szerencsés vagyok, hogy olyan családom van, akire mindig lehet számítani. Sokat segítettek nekem, hogy átvészeljem ezt az időszakot. Végig mellettem álltak. De azt hiszem a természetem is szerencsés, mert nem fogtam fel annyira tragikusan a dolgokat, hogy lelkileg megviseljen. Az egész betegségem alatt éreztem, hogy mennyien szeretnek: a kolléganőim, a barátaink, és elsősorban a család. A kolléganők is sokszor felhívtak, hogy érdeklődjenek, mi van velem, jól vagyok-e, és nagyon várnak vissza dolgozni. Tudtam, hogy szükségük van rám, és így is álltam a dolgokhoz.

Nagyon sok könyvet, cikket olvastam az emlőrákról, és megtudtam, hogy sok nő nehezebben viselte el azt, hogy nincs haja, mint azt, hogy hiányzik a melle. Pedig a haj a legkevesebb ebben a betegségben, hiszen a kezelések befejeztével úgyis kinő. Én hét hónapig voltam ugyan nem teljesen kopasz, de alig volt hajam, mégis jártam dolgozni. Ezalatt ugyanúgy éltem, mint azelőtt, nem gubóztam be, nem titkoltam el a betegségemet. Elmentünk üdülni, járunk bulizni a barátokkal. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy meghalhatok, pedig az én daganatom közepesen agresszív volt. Mégis mindvégig az lebegett előttem, hogy meggyógyulok. Ha bárki megkérdezte tőlem, miért van kendő a fejemen, őszintén elmondtam neki mindent. Azt sem titkolom, hogy levették a mellem, igaz egy kívülálló számára ez nem látszik. Szerintem sok nő ott követi el a hibát, hogy nem mer róla beszélni. Pedig ha az ember beszél az érzelmeiről, a betegségéről, az már fél gyógyulás. Én szerencsére képes voltam erre. Hiszen akármilyen kemény is az élet, minden egyes rossz periódusnak vannak boldog és felemelő pillanatai.

Egyik este kinéztem az ablakon, felnéztem a sötét égre, a holdra és a csillagokra, s egy pillanatra visszagondoltam azokra a hónapokra, amikor a műtétre vártunk, amikor a kemoterápia uralta az életünket, s amikor a sötét éjszakák annyira hosszúnak tűntek. Aztán újra a jelenben találtam magam, visszabújtam a férjem mellé, és arra gondoltam: igazán gyönyörű az élet.

Hozzászólások

@

Küldés