Műtétek, műtétek (2)

Prikryl Vera  2008.5.11. 10:14

Kivették, és várt rám a kemoterápia.

Életem legborzasztóbb öt hónapja következett, annál is inkább, mivel nem lettem felkészítve a várható következményekre. A kemoterápia mellé Arimidex nevű gyógyszert szedtem. Hogy aztán a kemoterápia, vagy a gyógyszer, vagy mindkettő együtt, de teljesen kikészítette a gyomromat, beleimet, az érrendszeremet.Gondolom, akit felvilágosítottak, számított ilyesmire, fel tudott készülni, de én nem.

A hatás nem tartott sokáig, mert 1999. szeptemberében, a biopszia után, ismételten kés alá kellett feküdnöm, sőt mind a két oldalamat megnyitották, mert a hegszövetben kóros elváltozást találtak. Addigra már a depresszió legmélyén voltam, senki és semmi nem érdekelt.

A lélekdoktor megpróbált gyógyszerrel, beszélgetésekkel helyrepofozni, de már soha nem leszek még a saját árnyékom sem, mindig ezt mondtam neki.

A történetem 2003-ban kezdődik újra, ugyanis a jobb oldalamon újabb daganat mutatkozott. Először megoperáltak és kivették a daganatot, majd a szövettan után kiderült, hogy teljes mastectómiát kell csinálni, ami novemberben meg is történt.

Meg kellett tanulnom elfogadnom, hogy mell nélkül, méh nélkül, tehát a teljes nőiességem részei nélkül kell élnem és újraélnem. Egyetlen vigaszom a párom volt, aki végig mellettem volt, velem szenvedett, velem örült, ha örültem valaminek.

Lassan vége a történetnek, mert 2007. októberében a teljesen „kitakarított” mellem helyén, a pacemaker alatti részen, egy borsónyi csomó keletkezett. Kivették. A szövettan a legrosszabb eredményt mutatta az összes addigi szövettani eredmények között, és nem is az ép mellben történt a kimetszés.

Sugárkezelést nem kaphattam a pacemaker miatt, viszont fájt a karom és mellkasomon. A készülék körül egy jó nagy dudor keletkezett. A Városmajor úti szakambulancián azt mondták, trombózis van a karomban. A trombózisról azóta kiderült, hogy nyirokmirigy áttét, 5-6 nyirokcsomó egyben, sőt a hónom alatt is van.

Ennyi a történetem dióhéjban. Most újra kemoterápiára járok és várom, hogy mi jöhet még. Ha valamit bővebben kellene megmagyarázni szívesen szolgálok zárójelentésekkel, de a lelkemet, és hogy mi játszódik és játszódott le bennem, nem tudom leírni. A lényeg az, hogy ma már tudok róla beszélni.

Tömören ez a történetem, és szívesen állok rendelkezésre, ha valakit egyéb adatok is érdekelnének.

Epilógus

Boldogan írnék a férjemről, hiszen mindezt nélküle nem tudtam volna végigcsinálni, sőt semmit sem tudtam volna csinálni. Egy végtelenül jó, okos, rendes, szeretetreméltó ember volt, akit senki nem tud pótolni.

A másik dolog, mint menekülési útvonal számomra, a munkán kívül, a tanulás volt. Először a párom levelezőn elvégezte a Rendőrtiszti Főiskolát, majd különbözetivel az Államigazgatási Főiskolát. Én1988-ban fejeztem be a 3 éves mérlegképes könyvelői szakvizsgát. Ez „verseny” volt köztünk, de arra nagyon jó volt, hogy magammal ne foglalkozzak. A lányomról azért nem írtam, mert mikor a betegségem kezdődött, ő még kicsi volt. Amikor pedig újrakezdődött, már felnőttként nem lakott velünk. De lehet, hogy részben az átéltek miatt választotta az egészségügyet, annak a szebbik oldalát: hiszen szülésznő lett.

Eredetileg az életem történetét szerettem volna megírni, de aztán úgy döntöttem, hogy csak a rákbetegség a lényeg. Édesanyámat 1971. márciusban vesztettem el, akkor voltam 24 éves. Az ő betegségei: méhrák, egy év alatt hét bélcsavarodásos műtét, majd három szívinfarktus. De még örülhetett az unokájának egy kicsit. Édesapám 2007. szeptemberében halt meg, teljes áttételes rákban. Korábban műtötték, de csak kivezették a belet, úgyhogy sztomás lett, de a májrákról nem beszélt a fáma...

A történetemből talán még az maradt ki, hogy 1986-ban elvesztettem a húgomat (35 éves volt), aki mellrákban halt meg.

Édesanyám hiányát legalább annyira nem tudom megemészteni, mint a férjemét, aki szintén tüdőrákos volt, agyi áttétel, de az áttét volt a súlyosabb. Őt édesapám előtt néhány hónappal vesztettem el, 2007. március 26-án.

Ezeket csak tájékoztatásként írtam, nem szeretnék versenyezni, főleg nem ilyesmivel. A lényeg az, hogy mindketten megjártuk a poklot, a bajokból talán már elég lenne.

(Prikryl Béláné Vera, 1947. október 30.)

Hozzászólások

@

Küldés