Műtétek, műtétek (3)

Prikryl Vera  2009.2.5. 9:30

Mikor szavakba öntöttem történetemet és harcomat az emlőrákkal, még nem gondoltam, hogy folytatást is fogok írni.

De, hogy teljes legyen a kép, és megnyugodjak, meg kell írnom a jelenlegi állapotomat.

Végigcsináltam a kemoterápiát és június 5-én megoperáltak (nyolcadik műtét). Gyakorlatilag minden „maradékot” eltüntettek belőlem, ami a nyirokmirigy áttét után újabb áttétet eredményezhetne. Remélem így is lesz, a három hónaponkénti kontrollok segítenek a megelőzésben.

Valójában az egész általam leírt történet kicsit felsorolásszerűnek tűnik, gondolom, mert a lelkemről, a bennem dúló mérhetetlen fájdalomról igazából nem írtam.

Mikor a történetem elkezdődött 34 éves voltam és már azzal a tudattal éltem, hogy szívbeteg vagyok, és mindig vigyázott rám valaki, nehogy rosszul legyek. Miután kiderült a daganatom, s majd a műtét után, amikor a bal mellem helyén csak a bőr maradt meg, nem is tudtam igazán felfogni, átérezni, megijedni, mert hiszen három hét múlva már várt rám a pace-maker műtét és a szorongás, hogy gép működteti majd a szívemet. Akkor nem tudtam, mi is fáj jobban a lelkemnek. A kórházi hazatérésem után, „fizikálisan kicserélve”, kaptam levegőt, nem ájultam el, mindent meg tudtam csinálni, a háztartási és egyéb fizikai munkát is, ami számomra addig elképzelhetetlen volt. Ugyanakkor a tudatom szerint nyomorékká váltam.

Nem mertem kimenni a lakásból, emberekkel kapcsolatba kerülni, azt hittem rám van írva mi történt velem. Még a férjem előtt is szégyelltem magam, pedig ő mindent megtett annak érdekében, hogy ezt ne érezzem. Ahogy már korábban írtam, a munkába menekültem, és ez annyira lefoglalt, hogy nem értem rá a lelkemmel foglalkozni. Aztán, ahogy telt-múlt az idő, leszámítva a következő évben történő ikerterhességemet (méhen belül és méhen kívül) és az azt követő nőgyógyászati „nagytakarítást”, kezdett rendeződni az életem, bár magamba fojtottam a félelmet, a kisebbrendűségi érzést, a gátlásokat.

Életem „igazi” fordulópontja 1997. szeptembere volt (16 év után), mikor észrevettem, hogy a jobb mellemben van egy daganat. Valójában ekkor tudatosult bennem, hogy visszavonhatatlanul rákbeteg vagyok. Már nem tudtam uralkodni magamon és a rám törő depresszión. Így kerültem neurológus szakemberhez, akihez azóta is sűrűbben-ritkábban járok. Az 1998-as újabb daganatos műtétem után következő kemoterápiás kezelés végleg a padóra küldött. Talán, ha előre tájékoztatnak a várható eseményekről, körülményekről és fel tudok rá készülni, nem terített volna le ennyire, de ez már utólagos magyarázat részemről az állapotomat figyelembe véve. Még abban az évben rokkanttá nyilvánítottak (67%-ra), azzal a feltétellel, hogy az éves táppénzem lejárta után kapok csak rokkantsági nyugdíjat. Egy munkának élő, agilis, határozott munkaerőnek ez borzasztó csapás – kikerülni az emberek közül, feleslegesé válni. Bár az eszemmel tudtam, hogy azt előző teljesítményt már nem tudnám a munkáltatómnak biztosítani, amit a korábbiakban végeztem.

1999-ben mind a két oldalon végzett mellműtét után teljesen apatikussá váltam és ettől kezdve teljesen üressé vált az életem. Nem tudtam örülni semminek, nem érdekelt az égvilágon semmi, mintha nem is a földön lettem volna. Annyira tele voltam önsajnálattal, hogy közben az élet csak ment mellettem és én hagytam. 2003- ban a teljes amputáció utáni állapotomat már nem lehetett fokozni, de még az öngyilkosság gondolata nem merült fel bennem. Hiába volt szerető és segítő férjem, gyermekem, unokám, mégsem éreztem csak azt, hogy ilyen nyomorék emberre nincs szükségük. Pedig ez nem így volt. Igyekeztek mindenbe bevonni, feladatokat adtak nekem, hogy érezzem: fontos vagyok számukra. Ez látszólag sikerült is nekik, mivel én nem panaszkodtam, igyekeztem minden belső vívódásomat elrejteni előlük.

Aztán 2006 június végén a párom beteg lett: a CT azonnal kimutatta a műthetetlen rákos agydaganatot, majd a mellkasröntgen a tüdődaganatot, amiből a tüdő volt a primer daganat , az agyi pedig az áttét. Abban a pillanatban minden porcikám egészséges lett és csak a férjemre koncentráltam, csak ő létezett számomra. Harcoltam, vigyáztam, talpaltam, szakirodalmat olvastam, mindent megszereztem, étrendkiegészítőket, vitaminokat, orvosokkal vitáztam. Az ismerőseim azt mondták, ezt a Verát nem ismerik: hol volt eddig?

Július végén már csak az eltitkolt rosszulléteim, és vizsgálat mutatta, hogy kimerült a pace-maker, nem is engedtek haza, azonnal operáltak, és új készüléket kaptam. Másnap hazamentem a kórházból és mintha semmi sem történt volna folytattam harcomat a férjemért. A kemoterápiás kezelést zokszó nélkül tűrte, ő is harcolt, élni akart szegénykém, de egyre gyengébbé, majd mozgásképtelenebbé vált. 2007. március 6-án, a születésnapján azt mondta nekem, ez az utolsó közös ünnepünk, de én megszidtam, hogy ne mondjon ilyeneket. Március 26-án végleg itt hagyott minket. Egyedül maradtam a bánatommal – persze ez nem egészen igaz, hiszen a lányom és az unokám ugyanúgy szenvedtek, mint én.

Mindenki attól félt, hogy a depresszió legaljára fogok süllyedni, de elkezdtem most már a maradék családért harcolni. Minden gondolatomban benne volt, hogy a párom is biztosan így csinálná, ezért ő a mai napig is velem van, és ha elkeserednék, eszembe jut, ő hogyan harcolt, ezért én is harcolni kezdtem. Hiába a 2007. októberi műtét és ismételt kiújulás, aztán a CT és ultrahang által megállapított nyirokmirigy áttét és az elkezdett kemoterápia...

Tulajdonképpen itt fejeztem be múltkori történetemet, és itt kezdtem el az elmúlt időszak lelki megrázkódtatásainak boncolgatását.

Sajnos a történet folytatódik, mert megoperáltak, a nyirokmirigy-áttét ugyan megszűnt, de mikor fellélegezhettem volna, a kontroll mellkasi CT-je tüdőáttétet mutatott ki.

2008. október 22-én itt tartottam, s vártam, mit mér még rám a sors...

U.i.: A neurológus főorvos, aki végig foglalkozott velem, nagyon örült, hogy kiírtam magamból az érzéseimet és a folytatást az ő tanácsára írtam meg. Készülök a negyedik részre is, és ha a sors úgy hozza, a folytatásról is beszámolok.

Hozzászólások

@

Küldés