Nincs kinek

Kovács Márta 2014.4.16. 3:35

Nehezen viselem, ha nem vesznek rólam tudomást.

Még így, egészségesen is. Vajon mit érezhet az, akinek minden tagja fáj a hosszú ideje tartó, gyógyíthatatlan betegségtől. Vajon mit érezhet az ember, ha nem vesznek róla tudomást olyankor, amikor azok, akiknek kötelességük lenne rá figyelni, levegőnek nézik. Vagy még annak sem. Mivel „nem veszik észre”, hogy ott van, megjött, percek óta ott áll az orruk előtt. És vár, türelmesen várja, hogy végre észrevegye valaki. Megjöttem, szól halkan, felvételre, itt fogok feküdni egy ideig. A válasz alig hallható: szoba és ágy száma, be lehet menni. Még jó, hogy kísérővel érkezett! Mindenki nagyon elfoglalt, nincs aki segítsen csomagot cipelni, elhelyezkedni, kipakolni, átöltözni. De mese nincs: itt kell maradni!

Hosszú sor a röntgen előtt. Mindenki siet bejutni, de hiábavaló az igyekezet, a sorszám, esetleg egy ismerős arc (?) dönt. Ki kell várni! Végre nyílik az ajtó, gyors számolvasás egymás után. Közte vagyunk, mehetünk. Bent parancsszavak hangzanak valakitől, aki még a beteget nem is látta: vetkőzzön derékig, nyakláncot le, melltartót is, mert kapcsos. „Mellem sincs már”, szól félénken. Jó, akkor bejöhet. A botot ne ide, útban van! Kísérő kimehet, beteg kapaszkodjon, el ne essen itt nekünk!

Hiába erős akaratú, a hosszabb gyaloglás még a kórházon belül is megerőltető számára. Kell egy tolószék. Micsoda öröm, kölcsönözhető! Persze nem csak úgy, fogom és viszem módra! Igazolványért cserébe! Vajon miért nem elég a név, szám? Sebaj, belenyugszunk, remélve, hogy gond nélkül visszakapjuk. De az öröm nem tart sokáig. Újdonsült járgányunk rövidesen megmutatja igazi önmagát, darabjaira akar hullani. Ahogy jobban megnézem, biztos, hogy még a múlt századból való. Mit is várhatnánk tőle, örülhetünk, hogy egyáltalán gurul. Szerencsére rendelkezünk némi tapasztalattal ezen járgányok terén, így szegény betegünk megússza a kocsikázást nagyobb trauma nélkül.

Végre túl vagyunk mindenféle vizsgálaton, lehet pihenni, van már szoba és ágy. Pihenés, erre van most a legnagyobb szüksége. Szeretnék róla pár szót mondani valakinek, hiszen nem is ismerik. Elmondani legalább néhány alapvető dolgot. Mit hogyan szeret, szokott, mennyire és miben kell segíteni. De nincs kinek. Valaki kiveszi a kezemből a magunkkal hozott gyógyszereket, még az adagolást sem mondhattam el. Ott kell hagynom, muszáj... Holnap jövök!