Rák? Vagy mégsem?

Remény Éva  2008.7.22. 11:12

A meg sem fogant második gyermekem mentette meg az életemet.

2006 júniusa örökre emlékezetes marad számomra. Sajnos, nem egy örömteli esemény miatt. Második gyerek helyett mellrákot osztott rám a sors. Az akkor kétéves kisfiam mellé szerettünk volna kistestvért. Korábban rendszeresen jártam szűrővizsgálatra, ezért teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezúttal is felkeresem a nőgyógyászomat, egy teljes kivizsgálást kérve, hogy testileg is készen állok-e egy baba kihordására. Ekkor voltam 40 éves.

A vizsgálatok során a melleimet először tapintással, majd ultrahanggal vizsgálta az orvos. Mivel semmilyen panaszom nem volt, mindent rendben talált, így nyugodtan feküdtem az ultrahang készülék alá. Egy bizonyos helyen a vizsgálófej sokáig időzött, és a doktor úr szemmel láthatólag nyugtalanabb lett. Tisztán látszott a monitoron, hogy ez „már” nem „csak” ciszta.

Ettől a pillanattól kezdve nemcsak az események gyorsultak fel (azonnali mammográfia, biopszia), hanem túlzás nélkül állíthatom: az egész életem megváltozott. Négy-öt nap leforgása alatt kezemben volt a diagnózis, hogy rosszindulatú daganatom van: vagyis rákos vagyok. Amin az ember egy ilyen diagnózis hallatán keresztül megy, azt nehéz szavakba önteni. Sírás, zokogás, félelem, aggodalom, millió kérdés, kételyek... Egészséges ember ezt nem igazán tudja áterezni, csak aki hasonló cipőben jár.

Egy hét leforgása alatt a létező legtöbb információt begyűjtöttem a mellrákról. Számomra egyértelmű volt, hogy kikérem még egy orvos véleményét is, több szem többet lát alapon. Telefonálgatás, protekció, több órás várakozás után sikerült bejutnom egy másik orvoshoz is.

A mai napig nehéz elhinnem, ami akkor történt velem. Ő ugyanis közölte, hogy engem aztán jól megijesztettek, nincs a mellemben semmiféle daganat. Pár nap eltéréssel két lelet volt a kezemben: az egyik arról, hogy emlődaganatom van, valamint egy másik arról, hogy makkegészséges vagyok!

Embertelen lelki csatákat vívtam ezekben az időkben.

Nem volt mit tenni: kerestem egy harmadik orvost, aki aztán szintén megerősítette a rosszindulatú tumor diagnózisát.

Júliusban került sor a műtétre, majd pár hét elteltével megjött a szövettani eredmény. Az orvosok véleménye egyértelműen az volt, hogy a kemoterápiát nem fogom megúszni. Ezért a műtét utáni két hétben lelkileg-testileg-szellemileg edzettem magam a kemoterápiára. A hajam rövidre vágattam, az immunrendszer erősítésére elkezdtem táplálékkiegészítőket szedni. Azt hiszem, ekkora már szinte mindent tudtam erről a kegyetlen betegségről, valamint a kezelésekről is.

Az égiek kegyesek voltak hozzám, a kemoterápiát illetően. A szövettani eredmény alapján nem volt szükségem rá. Addigra viszont annyira beletörődtem a sorsomba, hogy az orvosok legnagyobb döbbenetére, követeltem, hogy igenis akarom, és miért nem adjak, mikor ez az egyik legnagyobb fegyver a rákos sejtek ellen… Így utólag valóban belátom, hogy nagy feltűnést kelthettem ezen kijelentésemmel. Ma már persze örülök, hogy megúsztam, és remélhetőleg soha nem lesz rá szükségem.

Összesen harminchárom alkalommal kaptam sugárkezelést, és öt évig kell antihormon kezelésben részesülnöm. A sugárkezelést aránylag jól bírtam, ellentétben az antihormon kezeléssel. Lassan két éve gyötrődöm a mesterséges klimax minden velejáró tüneteivel. Talán most már lassan elfogadom, hogy mesterségesen kasztráltak és nem lehet többé gyerekem… Ezt tudtam a legnehezebben feldolgozni, hiszen pontosan a testvérke tervezésekor derült fény a betegségre. Hónapokig jártam pszichiáterhez. Lehet, hogy a meg sem született gyerekem mentette meg az életemet…

Jelenleg tünetmentes vagyok, igaz a kezelések miatt híztam tíz kilót, de köszönöm jól vagyok, élek, és ez a legfontosabb! A fiamnak még nagyon sokáig szüksége van az édesanyjára, és nekem is őrá.

Hozzászólások

@

Küldés