Fura hobbi

Puha Andrea  2011.10.17. 5:45

Gyakran téblábolok a városban. Toporgok, aztán elindulok jobbra, pár lépés után megtorpanok...

Nem jó az irány: hátraarc, talán balra jobb lesz. Kong a gyomrom, tele van a kirakat roskadásig, pénz is van, de hiába. Valami hiányzik.

Botladozom, néha megállok, rácsodálkozom dolgokra: jé, ez is itt van! Körbejárom, megérintem, belebújok, magamévá teszem. Lassan nem érzem, hogy Andrea vagyok, sem hogy nő, sem pedig, hogy ember. Csak azt, hogy szimbiózisban élek a környezettel, beleolvadok. Felveszem a ritmusát – ha balra mozdul az egész, vele mozdulok én is, a részecske.

Ringatózunk, néha megállunk. Kérem, álljon meg, hadd vegyem elő a gépet és kattintsak! A digitális kijelzőn megragad egy pillanat, melyen nem én vagyok, mégis én, mert a pillanatban ott van a lélegzetvételem, a tüdőmbe szorult kis levegő, mely a látványtól rekedt meg bennem. A képet elmentem, két helyre, a memóriakártyámba és a szívembe. Az előbbi elveszhet, az utóbbi örökre megmarad.

Felszívódom az épületek oldalában, megízlelem a múltjukat, orromba csap a szmog, átáramlik rajtam a csípős puskapor, az idő. Odébb csúszok, keresztül egy hajléktalanon, zsigereimen átkúszik az áporodott testszag, a bőrbe ivódó lemoshatatlan kosz, a gyomormardosó éhség érzete és a kínzó vágy az alkohol után. Sokszor érintett kétszáz forintos peremén csúszdázom, kérges kézben landolok, öröm íze keveredik a pálinka bűzével. Emberekbe ütközöm, áthaladok egy mellkason, szíven, mely hol riadtan, hol tompán dobog, megkérgesedve, át a lapockán, hogy aztán egy hamisított márkás táskában tobzódjak pár percig. Persze, női táska, nehéz belőle kikecmeregni. Azért csak sikerül, de korai az öröm, a fonnyadt banánhéj teste nem egy leányálom.

Forró csoki, szaladok át a krétaporon, átszakítom magam a dohányfüst-függönyön. Kávézó, csillan fel a szemem, és belépek. Körbejárok. A pincérnő türelmesen vár. Szimatolok az érzékeimmel, centiről centire letapogatok minden négyzetmétert, míg meg nem találom. A helyet.

Kis box, bordó, puha üléssel, a fal telis-tele képkeretekkel, a tetején polcsor, végig antik tárgyakkal. Kalitka, mozsártörő, viharvert lámpa, kopottas bőrönd, porcelán és világháborús írógép. Mikor leülök, tényleg bebizonyosodik, hogy az az én helyem. A bőröm felsóhajt, minden porcikámból elillan a fáradtság, kéjesen dorombolok. Valami bazsalyog, a plafonról lelóg egy bicikli, a forró csoki lassan felkúszik a szívószálon, felér, a számba ömlik, felnyögök. Kulináris orgazmus. Rám borul a lila köd és most ér tetőpontjára a szimbiózusom.

Ülök a sarokban, bordón, bársonyosan, fabarnán. Parfümöm papír és csokoládé egyvelege, megvadultan körmölök és odavésem az utolsó sort ceruzaujjammal a lap aljára: „Hobbim a különleges pillanatok keresése.”

Hozzászólások

@

Küldés