A reneszánszról

Bernád Emese  2003.12.13. 16:21

A 15. század az emberiség történetében egy új korszak kezdetét jelentette.

A középkor vallási dogmái alól felszabadult embereket óriási tudásvágy fogja el, szeretnék megismerni mindazt, amit addig elzártak előlük: önmagukat, a természetet és az ember helyét a világban. Ennek a szellemi mozgalomnak egyik jellemzője az antik világ iránti rajongás, az antik kultúra felélesztése, újjászületése. Ezt az újjászületést foglalja magába a „reneszánsz” fogalma.

A „rinascimento” szót először Giorgio Vasari festő és életrajzíró írta le annak kifejezésére, miszerint a művészet ismét visszatért „minden szépség forrásához”, a természethez. Úgy tartották, hogy a kultúra aranykora (antik kor) után mély álom következett, melyből csak egy új kor hajnalhasadása ébresztheti fel az emberiséget.

A reneszánsz valójában egy új népréteg, a városi polgárság művészete volt. Az új világi irányzat a polgárság érzéseit, ideáljait, világképét fejezte ki, azt, hogy az ember célja nem a túlvilági üdvözülés, hanem az evilági boldogulás. A reneszánsz kezdete és fejlődése nagymértékben összefügg Firenze történelmével, ahol az 1400-as évekre kialakult társadalmi állapotok lehetővé tették a középkori világnézet elavulását és egy új ideál megszületését.

Firenze gazdasági életének felvirágzását a textilkészítő műhelyek -- amelyek a lakosság egyharmadát foglalkoztatták -- növekvő gazdagsága tette lehetővé. A firenzei kereskedők a világ minden táján üzleti kirendeltségeket működtettek, amelyek részben kereskedelemmel, részben pénzügyekkel (kölcsönök folyósításával és pénzváltással) foglalkoztak. A 15. század elején új korszak kezdődött itt, egyúttal pedig a Mediciek személyében a legnagyobb műpártoló családok egyike került hatalomra.

A család feje, Lorenzo Medici, akit a kortársak csak „Il Magnifico”-ként emlegettek, kitűnő politikus volt, aki nemcsak a hatalommal törődött, hanem a város felvirágoztatásával is. Méltán híres udvarában számtalan humanista filozófus, történész és művész munkálkodott (Machiavelli, Ficino, Mirandola), akik az embert helyezték kutatásaik és művészetük középpontjába. Az embert, aki szelleme és alkotó ereje segítségével „istenivé” válhat. Nincsenek határok, önmagunk alkotóiként magunk alakítjuk a határokat, magunk formáljuk sorsunkat.

A gondolat kultúrája mellett a művészi alkotás hihetetlen termékenysége lép előtérbe. Az antik nyelv és irodalom megismerése után fellép az utazási kedv, megkezdődik a műemlékek tanulmányozása. Szinte kötelező minden művész számára az antik műemlékek felmérése, másolása.

A reneszánsz alkotók azonban nem váltak puszta másolókká, önálló kísérleteket folytattak a természet formáinak, a mozgás törvényszerűségeinek megismerése érdekében. Tudományos rangra kívánták emelni a művészeteket, amelyek a középkori dogmák szerint kézművességnek számítottak. A művészet minden ágában olyan sok és nagy tehetség működik, a termékenység olyan kora áll be, amire más korokban nincs példa.

Firenze mintegy gyűjtőhelye a nagy tehetségeknek, akikből szinte kirobban az alkotási vágy. Ezt az alkotási kedvet növeli a műpártolók megszaporodása, a mecénás-típus kifejlődése.

A reneszánsz építészet alapvető célja az építészet tudományos rangjának megteremtése, a humanizmuson és a matematikai-geometriai szabályokon nyugvó tökéletes arányok kiérlelése, az emberközpontú terek megvalósítása. A harmonikus összhatásra törekedett, ezért az égbe nyúló gótikus katedrálisokkal ellentétben csak ritkán emeltek magas épületeket.

A középkori hosszházas elrendezés helyett a római kori építészetből átvett központos elrendezést alkalmazták, amely jobban megfelelt a reneszánsz zártságra törekvő, rendkereső szellemének. Jellemző vonás az építmények rangváltozása: a világi épületek, elsősorban a palota egyenrangúvá válik a templommal.

A kor két óriása a reneszánsz emberideál megtestesítője, Leonardo da Vinci és Michelangelo igazi „uomo universale”(univerzális ember): minden művészeti ág foglalkoztatta őket. Leonardo egyetlen mesterének és útmutatójának a természetet ismerte el. Hajtotta az ismeretlen iránti türelmetlen kíváncsiság, de az alkotás folyamata fontosabb volt számára, mint maga a mű. Talán ez az oka annak, hogy az állandóan kísérletező művésznek kevés befejezett alkotása maradt ránk.

Az eredetileg szobrásznak készülő Michelangelo sokoldalúsága példa nélküli a művészetek történetében. Szobrászként Dávid, Mózes, a vatikáni Pieta, építészként a római San Pietro kupolája vagy a firenzei Biblioteca Laurenziana, festőként pedig a Sixtus-kápolna freskóinak alkotójaként vált halhatatlanná. Művészete az emberi dicsőség himnusza: a szép, erős és magasztos erkölcsiségű emberé, aki részesül az abszolút, az isteni szépségből, jóságból és igazságból. Vallja, hogy a hit lelkiismereti kérdés, az egyénnek magának kell keresnie a hozzá vezető utat.

Hozzászólások

@

Küldés