Málenykij robot (14)

Póda Katalin  2012.6.29. 5:33

A történelemben gyakran megtörténtek olyan események, amelyeket igyekeztek (sőt igyekeznek) eltitkolni...

Azonban nem sokáig örülhettek a szerencsés hazaérkezésnek: kettejüket ugyanis még a megérkezésük estéjén elfogták, ― egy falubelijük ugyanis feljelentette őket ― harmadik társuk pedig miután megelégelte az egy hónapig tartó bujkálást, önként jelentkezett a hatóságoknál. „Hazajöttem, tudom nagyon jól, este jöttem, a kisajtóba a kutya már megugatott. Füttyentettem neki egyet, mintha mindig itthon lettem volna, elhallgatott. Bejöttem, na osztán már apámék felkőttek, de csend, világ semmi. Egy hónapig itthon bujkáltam, és akkor elmentem jelentkezni. Négy hónapig a csurmába voltam, négy hónap után hazajöttem, vagy hazaengedtek.” 92)

A szökésért kirótt büntetés nem volt egységes: egyiküket négy hónapi börtönbüntetésre ítélték, kettejüknek azonban három-három évet kellet ledolgozniuk egy dnyepropetrovszki munkalágerben. A büntetések mértéke közti nagy különbség azzal magyarázható, hogy az 1947-es toborzást a hadkiegészítő parancsnokság végezte és az önkényesen hazatérteket hadiszökevényeknek minősítették. Egy évvel később viszont a donbászi csoportok szervezését a járási civilhatóság vette át és ettől kezdve az elfogott szökevények büntetése veszített szigorúságából.

A három évre elítéltek is hamarabb letölthették büntetésüket, ugyanis ekkor jelent meg az a rendelet, melynek értelmében, a munkalágerekben raboskodók, teljesítménytől függően, egy nap alatt ledolgozhattak két, vagy három napot is. Így a két csetfalvai elítélt közül az egyik tizennyolc hónap, a másik két év múlva térhetett újra vissza szülőföldjére. „Másik éven ott jött a rendelet, oroszul mondom zacsat, hogy egy nap három napot lehetett dolgozni, két napot, másfél napot, miniszteri rendelet. A brigadéros olyan volt, hát nem dolgoztunk mi három napért egy nap, hát az nem. A brigadéros tudta a normát, írni, hogy na akkor naptól mindennap három nap telt le nekem, három nap. Minden hónapba, a rádió mikrofon volt az obsezsitbe, felolvasta névről kinek hány nap telt le a hónapba, 30 nap, 40, 60, 90 nap, ugye nekem letőtt hamarabba a három év, voltam ott még két évet se teljesen azt hiszem, majdnem volt ott két év is lassan lehet. Na oszt igen persze, egy szombat este, letőtt nekem a három év. Endre ott maradt, Endre más brigádba, Endrének nem tőt le, Papp Endrének. Én hazajöttem december 3-án, egy szombat este, kikísértek bennünk, mentünk nem csak, többen is jöttünk a vonathoz, a vonatjegyet megvették, ugyi osztán hát jöttünk haza, többen sokan, na akinek lejárt ugyi, én hazajöttem december 3-án, egy szombaton Endre még ott maradt, ő majd májusba jött haza. Neki akkor tőt le a három év, mert neki nem tőt mindennap három nap, az én brigadérosom jobban tudta írni a normát, procentet.” 93)

Hazatérésük után mindannyian az állami gazdaságban kezdtek el dolgozni. Elmondásuk alapján könnyen beilleszkedtek az újonnan kialakult rendszerbe, amelyre utólag vegyes érzelmekkel tekintenek vissza. Egyesek visszavágynak, mert véleményük szerint megélhetésük abban az időben volt biztosítva a minden hónapban rendszeresen megkapott fizetés által, mások nem tudják elfelejteni a kommunizmus helyi kiépítését megkövetelő ártatlan és értelmetlen áldozatokat. Ők mindenért, többek között a később kialakult rossz gazdasági helyzetért is, a szovjet rendszert teszik felelőssé. Sokan egyáltalán nem, vagy csak alig mernek véleményt nyilvánítani. A sztálinizmus idején beléjük ültetett félelem nyilvánvalóan mai napig bennük él, kitörölhetetlenül beléjük rögződött.
A megkérdezettek arra a kérdésre, hogy melyik országot nevezik meg anyaországuknak és szülőföldjüknek, egy személy Magyarországot, ketten pedig Kárpátalját nevezték meg, annak ellenére, hogy mindhárman a csehek alatt születtek. Viszont arra a kérdésre, hogy melyik rendszer alatt volt a legjobb élni, ketten a cseh uralmat említették és egy válaszban, pedig a Szovjetuniót.
A visszaemlékezők elmondták, hogy hazatértük után bárkinek elmondhatták, hogy hol jártak és mit éltek ott át. Ők ezt el is mondták, és a mai napig megteszik, ha bárki megkérdezi őket. De semmilyen kártérítést nem kaptak, és már nem is várnak. Egybehangzóan azt mondták, hogy Donbászért nem járt semmi.

Az interjú résztvevőinek, koruk ellenére határozott véleményük van a kárpátaljai magyarság sorsáról. Ők úgy érzik, jelenleg nem bántják őket magyarként Ukrajnában, és nem éreznek e miatt hátrányt, de büszkék magyarságukra és bátran felvállalják. „Hát a fiatalok máma ugye már át vannak nevelődve, mi öregek már bennünk van a régi magyar vér. Úgyhogy megmondjuk őszintén a magyar érzés, érzés, érzésünk van az időseknek, akik tudják, régen ugyi csak magyarok vagyunk, hiába Magyarországtól külön vagyunk csatolva, de azért a magyarságot szeressük legjobban.” 94) De mindannyian féltik a felnövekvő nemzedéket, mert látják, hogy jelenleg olyan intézkedéseket vezet be az ukrán állam, amely megnehezíti a fiatalok sorsát, és az államnyelv hiányos ismerete miatt hátrányba kerülhetnek.

A visszaemlékezők mindannyian fájlalják azt, hogy Kárpátalja nem Magyarországhoz tartozik, hanem egy idegen ország fennhatósága alá. „Hátrányt nem érzek, de fáj, fájlalom, hogy így kell élni, nem egyesülni Magyarországgal. Ezt fájlalom mindig is. Ezt a Trianoni egyezményt, hogy tudták ezt így elizélni, hogy ennyire ilyen, mit tudom én. Azért hibásak voltak az akkori vezetők, hogy ennyire széjjel hagyták tépni ezt a kis országot.” 95)

Blanár Dezső pedig a következőképpen látja a kárpátaljai magyarok sorsát: „A sorsát úgy látom, hogy örökké rabszolgák voltunk, más kormányoknak a fennhatósága alatt. Magyarok voltunk hat évig, ’38-tól ’44-ig, úgyhogy mi nem is voltunk önállók. Mi olyanok vagyunk, mint a mostoha gyermekek, és ez nem fog megváltozni, még nem tudom mikor se.”

A megkérdezettek semmiképpen nem hagynák el szülőföldjüket. Nem ítéli el azokat, akik kiköltöztek Magyarországra, mert úgy vélik a jobb megélhetés miatt tették, de ők inkább maradnak. Elmondják, hogy nekik is rokonaik, vagy esetleg unokájuk kiköltözött Magyarországra. Remélik, hogy Kárpátalján a magyarok fennmaradnak a jövőben is, nem olvadnak be az ukránok közé, de szerintük ez nem csak rajtunk múlik, hanem a politikától is nagyban függ.

A megkérdezett személyek készségesen segítettek és őszintén, félelem nélkül válaszoltak a feltett kérdésekre, ill. hajlandóak voltak magnószalagra is mondani átélt élményeiket. Ennek ellenére látszott rajtuk, hogy a visszaemlékezés még ennyi idő elmúltával is fájdalmas és nehéz. „Visszagondol az ember ugyi, az ember eszibe jut, az éccaka is ideges voltam, hogy visszaemlékeztem a régi Donbász, meg a láger ugyi, csak olyan tragédiás volt, a kalandok voltak, sok kaland volt ugyi kis apró részletek.” 96)

Az általam készített munka alapján levonható következtetések azt támasztják alá, hogy a szovjethatalom célja az általuk bűnös nemzetnek minősített kárpátaljai magyarság beolvasztása, meggyengítése és megfélemlítése volt. E célok elérése érdekében előre megfontolt és tudatosan kitervelt intézkedések sorozatát vitték véghez, melynek szerves részét képezte a donbászi munkaszolgálat is.

(Folytatjuk)

A szerző csetfalvai pedagógus



Jegyzetek


__________________________________________________________________

92) Blanár Dezső (1929) visszaemlékezése
93) Papp Ferenc (1927) visszaemlékezése
94) Papp Ferenc (1927) visszaemlékezése
95) Papp Endre (1927) visszaemlékezése


96) Papp Ferenc (1927) visszaemlékezése

Hozzászólások

@

Küldés