Málenykij robot (4)

Póda Katalin  2010.10.16. 13:01

A történelemben gyakran megtörténtek olyan események, amelyeket igyekeztek (sőt igyekeznek) eltitkolni…

A „történelmi” érvelésként 1944 őszén hivatalosan meghonosított és az óta évtizedeken keresztül, s napjainkban is hivatalosan használt „újraegyesítés”, illetve „újraegyesült” vagy „újraegyesített” fogalom híjával van minden ésszerűségnek, mindenekelőtt politikai ideológiai töltetű. Egyébként Kárpátalja, Ukrajnával való ún. „újraegyesülésének” hamis ideológiájához a szovjet kommunista diktatúra a kívánatos szót is „kölcsönözte”. A fogalom Kárpátalja újbóli magyar korszaka idején tűnt fel az 1942-ben Ungváron kiadott „A kárpátaljai ruszin irodalom története” című kötet 63. oldalán. 22)

Az 1944. november 19-én, illetve 26-án tartott munkácsi kommunista, illetve népbizottsági kongresszusok előtti napokban — de az utána következő hetekben is — a hatóságok faluról falura járva aláírásokat gyűjtöttek a következő ürüggyel: Akarják-e a helyiek, hogy férjük, fiúk hazajöjjön a lágerből? Mindenki igenlően aláírta az orosz nyelvű íveket, amelyeknek az igazi tartalmáról — nyelvismeret híján — azonban nem szereztek tudomást. Később kiderült: az embereket kegyetlenül becsapták, mert azt íratták alá velük, hogy kérik Kárpátalja „újraegyesülését” Ukrajnával. A csalás akkor került napvilágra, amikor a névsorokkal teli ívekből néhányat kiállították az Ungvári Múzeumban, és a gáti, valamint a szomszédos derceni magyarok felismerték aláírásaikat. Egyes esetekben az volt az ürügy, hogy az élelmiszerigényeket mérik fel. 23)

A hivatalosan közzétett végeredmény szerint 1945. január elsejéig több mint 250 000 kárpátaljai lakos, „azaz Kárpátontúl felnőtt lakosságának abszolút többsége” írta alá „önkéntesen” az „újraegyesülést” kérő munkácsi manifesztumot. Más nyilatkozatok szerint közel 300 ezer kárpátaljai, azaz az akkori felnőtt lakosság túlnyomó része látta el kézjegyével a manifesztumot 24). Az előbbi tények ismeretében a munkácsi manifesztumot kiadó népbizottsági kongresszus egyszerűen nem volt legitim, sőt a kiáltványban foglaltakat megerősíteni igyekvő aláírásgyűjtési akció jogszerűsége is megkérdőjelezhető. 25)

Szintén ezen a fórumon megválasztott Zakarpatszka Ukrajina (ZU) Néptanácsa, 1944. december 5-én keltezett körlevelében nyomatékosan felhívta a városi és falusi népbizottságok figyelmét, hogy szakítsanak meg mindennemű kapcsolatot a csehszlovák kormány huszti delegátusaival. Ne teljesítsék annak utasításait, mert Kárpátalján ezentúl a hatalom egyedüli képviselője a ZU Néptanácsa, Ivan Turjanica elnökkel az élén. Ez évi, december 9-i rendelete pedig egyértelműen megtiltja a csehszlovák hadseregbe történő helyi toborzásokat is. Ekkor már a rahói, técsői, huszti és ökörmezői járásokból több mint 3 ezren csehszlovák zászlók alatt harcoltak önkéntesként. A ZU Néptanácsa és a kárpátukrán párttagok szervező munkájának köszönhetően december 10-én Huszton több mint 10 ezren tüntettek a csehszlovák kormány delegátusai ellen, követelték a csehszlovákiai miniszteri küldöttség hazatérését. Ugyanekkor a ZU Néptanácsa és a kárpátaljai lakosság nevében Turjanica elnök hivatalos levelet írt a Londonban székelő csehszlovák kormánynak, személyesen Benes köztársasági elnöknek, kormányfőnek. Levelében minden különösebb magyarázat nélkül kifejtette: a kárpátaljai lakosok egyhangúlag Csehszlovákia helyett Szovjet-Ukrajnát választották, ezért értelmetlennek találja a csehszlovák kormány huszti delegátusainak további szervező tevékenységét. Kérte, azonnal rendelje vissza őket végleg Kárpát-Ukrajnából. 1945 januárjában a csehszlovák kormány delegátusai elhagyták Kárpátalja területét, és Kassára tették át székhelyüket. 26)

1945 januárjában Klement Gottwald Sztálinnal folytatott megbeszélést Kárpátalja sorsáról. Ezzel a problémával kapcsolatosan került sor Sztálin és Benes levélváltására. Végül abban egyeztek meg, hogy a háború befejezése után véglegesen döntenek Kárpátalja hovatartozásáról. Mint ismeretes 1945. június 29-én hosszas tárgyalás után Moszkvában a Szovjetunió és Csehszlovákia kormánya megkötötte azt a szerződést, amely rögzítette Kárpátalja kiválását a csehszlovák államból. 27)

A Magyarországgal kötött 1945. január 20-i fegyverszüneti egyezmény 2. cikke értelmében Magyarország kötelezte magát, hogy az 1937. december 31-én fennállott határok mögé vonja vissza csapatait, tehát Kárpát-Ukrajna birtokbavétele jogilag is semmissé vált. 1945. június 29-én Molotov külügyminiszter az aláírási aktust a következő szavakkal ünnepelte: „Kárpátontúli Ukrajnát már a IX. században elszakították igazi hazájától, amikor a magyar arisztokrácia és kapitalisták uralma alá került. Minden ukránnak állandó álma volt, hogy testvéreiket Ukrajnához csatolják. Ez csak akkor történhetett meg, amikor a Vörös Hadsereg felszabadította ezt a területet, és annak népe 1944. november 26-án dönthetett sorsáról.” A szerződés egyébként kiegészítette a két világháború közötti Ruszinszkó területét a Csap–Ungvár vasútvonal mentén elterülő, s addig Csehszlovákiához tartozó magyarlakta falvakkal. 28)

Már a szovjet csapatok bevonulása után Kárpátalján egy olyan tragikus esemény történt, amely kitörölhetetlen nyomot hagyott vidékünk történelmében, minden itt élő magyar lelkében.

„Urak, papok, szaladjatok,
Ti parasztok, maradjatok.”

– hirdették a szovjet repülőgépekről leszórt röplapok. A kárpátaljai magyarok ennek ellenére is maradtak szülőföldjükön. Hűségükért, magyarságukért azonban kegyetlen árat fizettek. A Moszkvából irányított sztálinisták, a helyi túlbuzgó, a nacionalizmustól, sovinizmustól sem mentes aktivisták közreműködésével megszervezték a magyar férfilakosság deportálását. Hogy leplezzék igazi szándékukat, kitalálták a „háromnapos munkáról” szóló mesét. 29)

A szovjet vezetőség annak ellenére hirdette meg az ún. „málenykij robotra” való felhívást, hogy előzőleg már számtalan nemzetközi szerződést írt alá, amely védte a civil lakosság jogait.

A háború szabályait, a sebesült és beteg katonákkal, a hadifoglyokkal, a polgári lakossággal való bánásmódot az ún. genfi egyezmények és hágai konvenciók szabályozzák. Az 1864-ben, Genfben megkötött első ilyen nemzetközi egyezmény kötelezte a hadviselő feleket, hogy humánusan bánjanak a beteg, sebesült katonákkal, ne alkalmazzanak semmilyen retorziót a polgári lakossággal szemben. Ezt az egyezményt 1906-ban, majd 1929-ben módosították, kibővítették. Az 1899-ben, majd 1907-ben elfogadott hágai konvenciók rögzítették a háború szabályait, törvényeit. Összesen 13 konvenciót fogadtak el, amelyek részlegesen foglalkoztak a polgári lakosság iránt tanúsított humánus bánásmóddal. A konvenciók leszögezték, hogy a polgári lakosság nem vonható felelősségre országa hadi cselekményeiért, nem internálható, kényszermunkára nem fogható. A hadviselő feleknek a civil lakosságot nem volt szabad semmilyen büntetésben részesíteni, emberi jogaikat, faji, vallási, politikai meggyőződésüket tiszteletben kellett tartaniuk. A hágai egyezmény védetté nyilvánította mindazokat a civileket, akik fegyveres összetűzés vagy megszállás esetén olyan állam hatalma alá kerültek, amelynek nem polgárai. Ezeket a személyeket nem lehetett hadi összetűzéseknek kitenni, védettségüket semmi sem korlátozhatta. A megszálló hatalmak feladata ilyen esetben csak a közbiztonság fenntartására korlátozódik. Igaz, az egyezmény értelmében a megszálló hatalmak igénybe vehették a lakosságot különböző közmunkákra, de csak helyben és rövid időre. A lakosságot semmilyen esetben nem lehetett deportálni, vagyis lakóhelyétől hosszabb időre elszállítani, munkatáborokban dolgoztatni. 30)

A hágai egyezmény leszögezte: az a megszálló hatalom, amely ezt megteszi, háborús bűncselekményt követ el. Ezeket a nemzetközi egyezményeket a Szovjetunió ratifikálta, így azok a háború folyamán kötelező érvényűek volta. A Kárpátalját megszálló Vörös Hadsereg az előbb felsorolt nemzetközileg előírt kötelezettségeket megszegte, illetve felrúgta. Kétségtelen tehát, hogy a kárpátaljai magyar férfiak 18-tól 50 éves korig történt elhurcolása teljes mértékben kimerítette a nemzetközi jog megsértésének fogalmát. A szovjet haderő a hadifogságba került katonákra vonatkozó egyezményeket is semmibe vette Kárpátalján, amely sok száz hadifogoly, sőt ártatlan civil életébe került.

Ezek a tragédiák gyakran csak hosszú évtizedek múlva, az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején kerültek napvilágra. 31)

A szovjet vezetés, nem félve attól, hogy megsérti a nemzetközi szerződésekben előírtakat, mégis megkezdte a civil lakosság megbüntetését. November 13-án, a 4. ukrán front parancsnokságának 0036. sz. parancsa elrendelte, hogy a magyar és német nemzetiségű hadköteles személyeket hadifogolytáborokba kell gyűjteni, az NKVD kíséretével.

(Folytatjuk)

Jegyzetek
__________________________________________________________


22) U.o. 259-260. o.
23)U.o. 260. o.
24)U.o. 260. o.
25)Móricz Kálmán: Kárpátalja sorsforduló. Hatodik Síp alapítvány, 2001, 132. o. Beregszászi György: „A népbizottságok kongresszusa Munkácson.” Bereginfo, 5. évf., 29. szám, 2001. július 23-29., 4. o.
26) Botlik József–Dupka György: Ez hát a hon…. Mandátum–Univerzum, 1991, 52-53. o.
27) U.o. 53. o.
28) U.o. 53. o.
29)U.o. 54. o.
Beregszászi György: „1944 tragikus Erzsébet napja”. Bereginfo, 5. évf., 27. szám, 2001. július 9-15., 4. o.
30) Botlik József: Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján II. 1939-1945. Nyíregyháza, 2005, 247-248. o.
31) U.o. 247-248. o.

Hozzászólások

@

Küldés