Hajléktalanság nőként

Kulcsár Tímea Ágnes  2014.11.25. 3:18

A hajléktalanok nemcsak a fedelet veszítették el a fejük fölül, de ha élhetek ezzel a képpel, még a talaj is kicsúszott alóluk.

Ez egy folyamatos zuhanás, amelyet csak kevesen tudnak megakadályozni, amelyben kevesen találnak egy erős szirtet, amiben megkapaszkodhatnak. És még ha el is érik a kiálló kődarabot, nem biztos, hogy van erejük felhúzni magukat.


Az okok, indokok mindig mások, ahogy a helyzet is. Hiszen a hajléktalanság fogalma sem merül ki egyszerűen az utcán látott hajléktalanok csoportosításában. Vajon az a család, aki ugyan lakásban él, de abban a lakásban nincs fűtés, nincs víz, nincs áram, ők nem hajléktalanok? Azok, akiknek ledőlt a házuk valamilyen katasztrófa miatt, ők hajléktalannak számítanak? Mi a helyzet azokkal, akiknek van családjuk, van házuk, de valami miatt, talán a folyamatos sikertelenség, az állás elvesztése miatt inkább az utcán maradtak – ők hajléktalanok, de nem otthontalanok?

Furcsa fogalom a hajléktalanság: nehéz körbehatárolni szituációkkal, vizualitással pedig szinte teljesen képtelenség, hiszen nem minden hajléktalan néz ki úgy, mintha évek óta csak az utcán feküdne. Tevékenykednek, odafigyelnek magukra, a tisztaságukra, csak éppen nincs pénzük, hogy fenntartsanak egy lakást, vagy akár albérlőként lakjanak egyben. Ebben nincs különbség a férfi és nő között, ha hajléktalanságról beszélünk, de azért mégis van, ami mássá teszi a nők helyzetét.

Buzás Endre, a Rés Alapítvány Női Éjjeli Menedékhelyének vezetőjével a Podmaniczky utcában találkoztam. Kedves tekintetű, sokat látott ember üdvözölt a menedékhely ajtajában, és kedvesen beinvitált. Éppen megbeszélés volt az egyik kisteremben. A szociális munkások mosolya azt juttatta eszembe, hogy ha én kerülnék az utcára, milyen jólesne az a kedves, őszinte, bátorító arc, ami ott fogadott a csöppnyi kis szobában.



Endre körbevezetett az épületen, miközben mesélt a tapasztalatairól, és néha esetlen, bátortalan kérdéseimre is kötelességtudóan válaszolt.

Zavarban voltam. Elképzeltem, hogy milyen kényelmetlenül érezném magam, ha kénytelen lennék segítséget kérni. Milyen rossz lenne, ha nem lennék képes a családomra támaszkodni. Mennyire fájna az, hogy nem tudok beszélni anyukámmal, hogy nem tudom megkérdezni apát, hogyan szereljem meg a tévét, hogy nem tudnék közösen vásárolgatni a nővéremmel, és nem találkozhatnék a keresztlányommal. De az még szörnyűbb lenne, ha félnem kéne a barátomtól.

Sok nőnek ugyanis éppen ezt kell átélnie. Azt, hogy a szeretett férfi bántalmazza, vagy kihasználja őt. Hogy kénytelen odaadnia magát egy idegennek, hogy megvédje magát egy másik férfitől, és persze ettől ugyanolyan nehéz helyzetbe kerülne, mint azelőtt, de nem lát más kiutat. A rendőrség segít. Ha tud. De sajnos az ilyen helyzetek nagyon kényesek, nagyon lassan haladnak előre, az embernek pedig csak egy élete van, amit félt. Ha tudnak, akkor a melegedők, menedékhelyek is segítenek elszökni a bántalmazó elől, de az ő erejük is véges.


A 8-10 ágyas termekbe értünk. A hely éppen elég, és meleg is van. Sokkal jobb, mintha az utcán kéne aludni a mínusz 5-10 fokban a Blaha Lujza tér környékén elbújva valahol, hogy ne vigyen be a rendőrség, hiszen életvitelszerűen már az utcán sem lehet élni.
Na, de mit lehet tenni?
A melegedők, átmeneti szállások és menedékhelyek férőhelye véges. A 7 órai nyitásra már 3-4 óra körül sorba kell állni, hogy bejuthasson az ember. Ilyenkor természetesen összezörrennek az emberek. Félnek, fáznak, éhesek és nem látnak esélyt arra, hogy valaha is kikerülnek ebből az állapotból. Ahogy Endre is mondja, aki nem is akar változtatni, azzal nem tudnak mit kezdeni, de a dolgozni vágyókkal is nehéz néha.

Azért akad némi reménysugár. A számítógép szobában álló asztali gépek lehetőséget adnak arra, hogy tarthassák a kapcsolatot a családtagokkal, a gyerekekkel, akiket elvettek tőlük, szülőkkel, testvérekkel – kinek mi maradt. Emellett az álláskeresésben is nagy segítség, hogy a szociális munkások próbálják megtanítani őket a számítógép használatára. Együtt megírják az önéletrajzot, keresnek lehetséges munkát.

Endre elmondta, hogy mindig arra sarkalják a lakóikat, hogy maguk is tegyenek azért, hogy valami változás történjen az életükben, és ez a felfogás nagyon elnyerte a tetszésemet. Nem engedik, hogy a nők elhagyják magukat, közös programokat szerveznek, kiállításokat csinálnak, ha jut rá elég pénz és energia.



Akad is olyan, aki szívesen vesz részt a programokon, és együttműködik a szociális munkásokkal. Az ingyen ruha érkezésekor kikérik a dolgozók véleményét, számítanak a segítségükre és a támogatásukra, így szerencsére Endre pozitív élményekről is mesél rövid beszélgetésünk során.

A kis túránk az orvosi szobában ért véget. Itt kaphatnak segítséget a fizikai és lelki sérülésekkel szemben a menedékhely ideiglenes lakói. (Hiszen nincsen ágyfoglalás, vagy folyamatos lakás, érkezési sorrendben juthatnak be az emberek.) De ahogy minden másnál, úgy itt is végesek az erőforrások. Sok asszonynak, lánynak professzionális segítségre lenne szüksége, gyógyszeres kezelésre, vagy terápiára, elvonóra, amire nincs sem keret, sem eszköz az intézményben. Még az ország is nehézkesen képes megoldani ezt a problémát, hiszen a Lipótot is bezárták már jó régen. Néhány hajléktalan egyenesen onnan került az utcára, és sokuk azóta is ott él.

Egy óra. Elfogytak a kérdéseim. Endre invitál, hogy valamikor jöjjek el és beszélgessek nyugodtan az asszonyokkal. Talán arra is sor kerül majd.

Hozzászólások

@

Küldés