Megkésett döntések (4)

Póda Erzsébet  2011.4.27. 5:06

„Csak azok a nők látnak tisztán, akiknek könny áztatta a szemét.”

...Már nem sír egyfolytában, csak gyűrögeti kezében a sokadik papír zsebkendőt. Néha szünetet tart, még mindig remegő kézzel a csésze után nyúl és kortyol egyet a teájából. Elmereng, arcán végighullámzik a fájdalom, szinte látni rajta a szenvedést, majd folytatja a történetet, és újra elönti szemét a könny...

Sokat dolgoztam az építkezésen, nagyon sokat. A munkahelyemen is teljesítenem kellett, hiszen manapság egykettőre felmondhatnak. Néha olyan fáradt voltam, hogy reggel, az ébresztő megszólalása után azt sem tudtam, hol vagyok, ki vagyok. Hiszen jóval elmúltam már ötven.

Végre eljött a költözködés ideje! Bár ekkorra már nagyon elkeseredtem. Azon gondolkodtam, van-e értelme beköltöznöm vagy nincs? Örüljek vagy ne? Szélsőséges érzelmek gyötörtek. Örültem is és rettegtem is. A kettős érzelmek ugyan már régóta kínoztak, teljesen belém ivódtak már. Amióta Bélát megismertem, elmúltak a nyugodt napjaim. Aztán azt mondtam magamnak, lehet, hogy most már minden másként lesz, hiszen véget ért a stresszhelyzetekkel terhes építkezés! Bár a belső hangom egyfolytában tiltakozott...

Beköltöztünk.

Egy időre teljesen lefoglalt bennünket a költözés, rendezkedés. Új volt minden. Az életünk kicsit megváltozott, hiszen szinte minden hétvégén vendégeket fogadtunk, főleg Béla ismerőseit. Mindenkinek körbemutogatta a házat, eldicsekedett azzal, mennyit dolgozott rajta, mindenkivel ivott a sikeres házépítésre. De csak pár hónapig tartott a „lazítás”. Újabb veszekedésekkel teli, kegyetlen időszak kezdődött.

Béla először pedzegetni kezdte, ki milyen mértékben részese a háznak... Egy darabig csodálkozva hallgattam az eszmefuttatását arról, ő milyen sok mindent megtett annak érdekében, hogy ez a ház felépüljön. Kezdetben nem szóltam. De amikor egyre verte a mellét, hogy ez az ő műve, és ő egyáltalán nem úgy képzelte, hogy ez a ház a közös tulajdonunk legyen (a hivatalos papírokon ugyanis úgy szerepelt), hatalmába kerített a keserűség. Eszembe jutott a sok intézkedés, a barátaim, ismerőseim segítsége, a sok fizikai munka, amit egyedül végeztem, mert ő sokszor épp akkor nem érezte jól magát, mikor a legtöbb munka volt, és a lakásomban maradt „pihenni”. Meg az is, hogy teljesen elszigetelt az önzetlen ismerőseimtől, akik nélkül ő soha nem költözhetett volna be ebbe a házba.

Ám Béla tollal és papirossal futkározott utánam, hogy írjuk fel, ki milyen arányban vette ki részét a házból, kinek mennyi pénze van a házban! Mikor munkában voltam, esemeseket írt, hogy megloptam a gyerekeit, hogy becsaptam, hogy hazudtam neki a pénzügyi helyzetemről, hogy öngyilkos lesz. Volt, hogy két hétig nem beszélt velem. A helyzet olyannyira elviselhetetlen volt számomra, hogy azt mondtam, nem érdekel, legyen, ahogy ő akarja. Írt egy listát, hogy ő mennyi pénzzel járult hozzá az építkezéshez. Csak ámulva néztem, levegőt se kaptam, amint megláttam a papíron a több milliós, de fiktív pénzösszeget, amit ő állítólag a házba fektetett – szemben az én banki kölcsönöm összegével, és még egy furcsa összeggel, amivel állítólag én tartozom neki. Megjegyzem, négy éven át ingyen lakott a lakásomban! Még egy papírt is írt, melyben „megegyeztünk”, hogy a házat nem felesben birtokoljuk, hanem hatvan-negyven százalékban – természetesen a kevesebb az én részem.

A papírokat aláírtam, sőt én magam vittem el a községházára, hogy hitelesítsék – csak már nyugtom legyen! De addigra olyan állapotba kerültem, hogy azt mondtam magamban: engem már nem érdekel semmi, sem a ház, sem a házasság, nem csinálom tovább. Szerencsére a lakásomat nem adtuk el (bár Béla nagyon forszírozta), így összepakoltam pár ruhámat egy táskába és mondtam neki, hogy visszaköltözöm a lakásba. Betettem a táskát az autómba, és menni akartam, mire ő elém állt, bezárta az autót és eltette a kulcsot. Akkor úgy, ahogy voltam, egy szál kabátban indultam a városba, azzal a szándékkal, hogy az sem érdekel, ha ruhám se lesz, de nem maradok tovább ezzel az emberrel!

Pár napig a lakásomban laktam, aztán jött a telefonhívás, hogy Béla kórházban van – igaz, csak rutinműtétre ment. Meglátogattam, mert megsajnáltam. Akkor elmondta, milyen nehéz az ő élete, hosszan panaszkodott mindenkire és mindenfélére, sajnáltatta magát, ígérgetett és köszöngette, hogy elmentem meglátogatni. Persze, újra beleestem a csapdájába és visszamentem hozzá a házba. Azt hittem (óh, már hányadszor?!), hogy talán most már jobb lesz.

Gondoltam, a hazugsággal teli papírokat már aláírtam, ezentúl nem fog zaklatni. Pár napig nyugalom volt, különös, vihar előtti csönd... Aztán megint történt egy eset. Megegyeztünk valamiben, és ő lejáratott mások előtt. Később négyszemközt a házban, az ebédlőasztal mellett megkérdeztem tőle, ezt miért csinálta. Üvöltözni kezdett (a régi nótát fújta: becsaptam, hazudtam, megloptam...), és az asztalt verte, majd rám emelte a kezét. Keményen a szemébe néztem, az ökle megállt a levegőben, de éreztem, kevés híja volt csak annak, hogy megüssön.

Ebben az időben már egyfolytában túlóráztam, hogy minél kevesebbet legyek otthon, mert nem volt semmi örömöm, a munkába temetkeztem. Menekültem előle, ahogy csak tudtam. Ám egy késő este, mikor a munkából hazaértem, elém tette a villanyszámlát és egy papírt, melyen kiszámolta, hogy túl sok villanyt használok, hogy bizonyítéka van arra: a konyhában fogy a legtöbb villany, az pedig az én területem! Ő pedig ezt a számlát nem fogja kifizetni. Mondtam, jó, majd én szerzek rá pénzt. A hiányzó összegre kölcsönt vettem fel, mivel pénzem erre már egyáltalán nem volt, ő pedig úgy döntött, megrendel egy akkorinál kedvezőbb csomagot, és majd ő fogja kezelni az áramfogyasztásunkat. Beleegyeztem, legyen, ahogy ő akarja. Mikor az újabb villanyszámla megérkezett, letámadott: kezében a bizonyíték, hogy én fogyasztom a legtöbb villanyt. Egyre kevesebbet beszélt velem, de azt kijelentette, hogy a nagy képernyőjű új tévét nem nézhetjük csúcsidőben, mert sokat fogyaszt, csak az öreg kis tévét.

Egyszer fáradtan jöttem haza este a munkából, az új tévé elé heveredtem, és bekapcsoltam. Nem telt el egy perc, kirohant a másik szobából és szó nélkül kikapcsolta a tévét...

(Folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés