A kuruzsló és a nem létező magzatok

Mészáros Krisztina 2011.10.20. 5:14

Talán a történetemből mindazok tanulhatnak, akik hasonló cipőben járnak.

Legnagyobb sajnálatomra az alábbi eset igaz, megtörtént, már lassan két éve.

Sokáig az volt a legnagyobb vágyam, hogy gyermekem szülessen. Fiatal korom ellenére már az egyetem végén arról ábrándoztam: az államvizsga után azonnal az anyaságnak élhetek majd. Jött is a férj, külön költözés, háziasszonyi teendők. Csak a pici hiányzott a képből, az, akiért élhetek, aki családot farag két emberből. Sok csalódást követően kiderült: természetes úton nem lehet babánk kettőnknek, és aztán belevágtunk a lombikprogramba.

Két kísérlet után, teljes reményvesztett állapotban, tudomásomra jutott, hogy van egy gyógyítóról, aki az energiájával kezeli a betegeket. Időpontot egyeztettünk vele, és édesanyámmal és a férjemmel meglátogattuk. Róbert (nevezzük annak) házában idegenek jártak-keltek, s egyszerűsége a berendezésen is visszatükröződött. Mikor bejutottunk hozzá, leültetett bennünket és sorolni kezdte a bajokat, amelyekben segítségre szorulunk. Anyukám gyermekkori összenövését felismerte, rólam megmondta mi a legnagyobb gondom. Azt ígérte, segítségével várandós leszek, mert nincs nagy baj. Csodálkoztam, kissé kételkedtem, de hinni akartam, valamiben, kapaszkodót kerestem. Azt tanácsolta a következő napokban menjek el hozzá, mert az energiája segíteni fog. Bár fizetséget nem kért, de mindenki hagyott a konyhapultján egy kisebb összeget, így mi is.

A harmadik látogatásomkor „megnézte” a hasamat. Ő egy kanapén ült, tőlem két méterre, és sosem érintett meg, csak a szemével kezelt. Szóval azon a szép február eleji csütörtöki délutánon azt mondta, gratulál, mert várandós vagyok, egy baba beágyazódott a méhembe. Döbbenettel hallgattam, a szívem azonnal elhitte minden szavát, és csak hálálkodni tudtam a sorsomnak, hogy öt év reménye valóra válik. Sírtam, anyukámmal együtt, és miután kiértem a házából, a férjemnek is bejelentettem a fantasztikus csodát. Egyezségünk szerint két hét elteltével megyek el orvoshoz, hogy igazolja a várandósságot. Leírhatatlan örömöm közepette a józan eszemmel alig tudatosítottam, hogy csalódhatok is, hiszen a sok pozitív történetet hallva a gyógyító rendelőjében, úgy éreztem, hinnem kell benne. Hogy tényleg segít az ereje, és rögtön sikerült is a kicsinek megfogannia.

Amikor két hét múlva a havi ciklusomnak megfelelően érkezett a menstruációm, úgy éreztem összedőlt a világ körülöttem. Minden erőm elhagyott, de felhívtam Róbertet, aki azt mondta, ő még mindig „látja“ a méhemben az embriót, és csak a korai terhesség miatt vérzek. Ám, ha gondolom, menjek el orvoshoz. El is mentem, mert akkor már nem tudtam ép elmével gondolkodni. Minden porcikámmal reménykedtem, az eszem azonban győzni akart a kusza érzelmeim felett, és az újabb kudarcot nem fogadhatta el. A vérvétel eredménye azonban végleg kiábrándított. Negatív, hangzott el, akkora már nem is tudom hányadszorra. Ő még akkor is azt állította, nem érti. Eddig még nem tévedett és még mindig látja a kicsit a pocakomban fejlődni. De ezt most már alig hallottam meg! Az egész családom fájdalma, csalódása a gyász időszakát is megnehezítette. Mert a nem létező kisgyermek elvesztését sem egyszerű feldolgozni. Mindannyian elhittük, hogy most sikerült. Nekem, aki annyi műtéten, hormonális kezelésen estem túl, ettől az embertől olyan hitet kaptam, különösen nehéz volt.

Úgy éreztem, kihasználták a kiszolgáltatott lelkemet. Bár talán akkor a „gyógyítót“ még nem ítéltem el: úgy könyveltem el, hogy tévedett, mert ő is csak ember.

Egy hónap múlva újra meglátogattam. Akkor azt mondta, negatív felhő van körülöttem, ezért nem maradt meg a baba, de megszüntette azt, már sikerülni fog. A történet itt ért véget, többet nem mentem.

Néhány napja azonban az egyik hetilapban szembe találtam magam a múlt fájdalmával. Egy cikk jelent meg a felkapott Róbertről, miszerint több tíz nőnek mesélte be, hogy állapotosak, azok pedig annyira hinni akartam benne, hogy pszichikailag megindították a testi jeleit is a várandóságnak, vagyis álterhesek lettek. Nőtt a hasuk, a mellük, sőt néhányan már be is rendezték a babaszobát, és a szülésre készülődtek. Ezek a nők annyira hittek a férfinak, hogy még a nőiorvosuk sem győzte meg őket, hogy nincs baba a pocakjukban. Amikor arról kérdezték Róbertet, vajon miért nem mutat ki az ultrahang semmit, miért nincs pozitív terhességi teszt, arról győzködte meg őket, hogy az asztrális világ védi a babát, és nem engedi a láthatásukat. Közel ötven tanult, értelmes hölgy esett áldozatul. Vannak közülük, akik várnak és reménykednek, de azoknak, akik már most tudatosították, mekkora átverés részesei, lélekbúvárhoz kellett fordulniuk, hiszen teljesen összeomlottak. Csoda?

Az olvasók talán felteszik a kérdést, miért voltak ezek a nők olyan vakok és süketek? Miért hittek egy embernek és az orvostudomány helyett miért hagyatkoztak egy kuruzsló szavára ?! Erre csak azt mondhatom, hogy mikor egy nő szinte naponta átéli a baba utáni legyőzhetetlen vágyat, miközben névtelen számhalmaz egy klinika adatbázisában, és csalódott a gyógyszerekben, miben hihetne, ha nem Istenben? Mert Isten maga a csoda, és sokan őt keresik egy-egy álgyógyító képében. Mellesleg ezek a nők nem primitívek, tehát Róbert valamit nagyon jól csinál.

A mai napig hiszem, hogy vannak gyógyító erővel megáldott személyek, és vannak csodák, gyógyulások, amelyek természetfeletti erőknek köszönhetőek. Csak nem elég hinni – meg is kell bizonyosodnunk arról, biztosan igazat mond-e a segítőnk? Ha a modern technika nem bizonyítja, ne hajszoljuk makacsul a rögeszménket! Mert az nem a valóság, és egyszer muszáj felébredni a legszebb álomból is! Akkorra viszont már lehet, hogy túl komoly árat fizetünk.

Nem mellesleg, csodák vannak, csak tenni kell értük. Az én legnagyobb vágyam, amelyről akkor mondtam le, amikor ennél a szélhámosnál padlóra kerültem, ma már úton van. Igaz, rögös kalandok, új élet árán, de teljesült. És hogy őszinte legyek, minden szenvedést megért!