Bronxi tinédzserek(1)

Mészáros Anita  2004.1.19. 22:03

Egy New York-i állami középiskola tanáraként naponta érnek új és újabb meglepetések a diákok rendhagyó viselkedése és szokásai miatt. (A cikk szerzője fiatal európai matematikatanár, jelenleg New Yorkban tanít.)

A tanulók többsége spanyol anyanyelvű (Közép-Amerikából származó szülők gyerekei), illetve néger, a fehérbőrű gyerekek száma elenyésző. Szüleik általában munkások. Ezért lehet, hogy nem általánosítható az általam ismert amerikai tinédzserek viselkedése – viszont olyan kirívó, hogy az már roppant érdekes!

Számunkra, közép-kelet európaiak számára, az a természetes, hogy a diákok minden alkalommal köszöntik a tanárokat, mégpedig illedelmesen Jó napot! kívánnak. Itt ez nem így működik. (A jobbik esetben a diák úgy lép az osztályba, hogy nem löki fel a tanárát.) A tanár egész nap ugyanabban az osztályban tanít, míg a diákok osztályról-osztályra vándorolnak. Mégsem terjedt el az a szokás, hogy az osztályba lépő diák üdvözölje a pedagógusát.

Gyakran megtörténik az is, hogy egy-egy tanuló késik az óráról. A késésének többnyire prózai oka van: lusta volt reggel időben felkelni. Inkább magyarázkodik fél órán át, hogy lekéste a buszt, megállt a forgalom a metrón, vagy nem engedték be a biztonsági őrök a főbejáratnál – minthogy időben felébredne. Sajnos nincs írott törvény vagy rendszabály arra, hogyan lehetne a gyereket rávenni, hogy időben járjon a tanításra, és nem lehet megbüntetni a rendszeres késés miatt sem. Mintha a tanárnak örülnie kéne, hogy a diák egyáltalán megtiszteli jelenlétével a tanítási óráját.

Sűrűn előfordul az is, hogy egyik-másik tanuló tanszerek nélkül jön iskolába. Így az órából legalább öt perc azzal telik, hogy az osztálytársaitól kunyerál, míg valaki megszánja és kölcsönad neki egy tompa hegyű ceruzát. „Szegény” diák kénytelen-kelletlen nekifog a jegyzetelésnek, de csak tanára többszöri figyelmeztetése után. Mert, ha a tanár nem figyelmeztetgeti, akkor képes végigülni az órát anélkül, hogy lemásolná a táblára írtakat. Rosszabbik esetben óra végén még megjegyzi: neki senki sem mondta, mit kell tennie! Mintha nem ez lenne az iskolában a legtermészetesebb teendő. A tanárnak minden nap, minden órán el kell mondania ugyanazokat az utasításokat: Ülj le a helyedre! Vedd elő a füzetedet! Másold le a feladatot a tábláról! stb. És ez nem túlzás.

A lányok számára manapság különösen nehéz feladatnak bizonyul a körmölés, ugyanis az aktuális módi szerint hatalmas műkörmöket ragaszttatnak fel maguknak (legalább másfél centi hosszúakat). Ez már szinte népbetegség -- szinte mindenkinek műkörme van. A legrosszabb, hogy az óra fele egymás műkörmeinek csodálásával és dicsérgetésével telik. A legkevésbé sem érdekli őket, hogy a tanár épp az új anyagot magyarázza, és talán érdemes lenne odafigyelni, hiszen a továbbtanuláshoz ez sokkal fontosabb, mint akármelyik manikűr-csoda!

Az elején azt is furának találtam, hogy a gyerekek -- akik már legalább fél éve egy osztályba járnak – nem szólítják nevükön az osztálytársaikat. Egyszerűen nem érdekli őket, ki ül a mellettük lévő padban. Minek is jegyeznék meg a nevét, hiszen lehet, hogy a következő félévtől már soha többé nem találkoznak – mert mindig más-más csoportba kerülnek.
Másrészt viszont, ha két diák összebarátkozik, nyomban kimutatja, milyen jóban vannak egymással – mégpedig heves puszilkodással. Ha például egy fiú végigmegy a folyosón, és közben összefut a tömegben hat-hét barátnőjével, akkor mindegyiket egy-egy arcára nyomott puszival üdvözli.

A saját iskolás éveimre visszagondolva, mi megelégedtünk egy Sziá-val is! Nálunk ez jelentette az üdvözlést. Hiába, fejlődik a világ! De nem biztos, hogy nekünk ezt a trendet kell követnünk. Nekem visszatetszőnek tűnik, hogy a tanárt annyira sem méltatja a diák, hogy köszönjön neki, míg diáktársaival agyba-főbe puszilkodik!

(Folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés