Eszem, nem eszem

Bernád Emese 2005.11.19. 20:44

Beszélgetés egy anorexiás és egy bulimiás lánnyal.

Líviával egy szenvedélybetegségekről tartott előadáson futottam össze: a 195 centiméter magassága ellenére csupán 46 kilót nyomó lányt elrettentő példaként állították a jelenlévők elé.

--25 éves gyógyulófélben lévő anorexiás vagyok – mutatkozott be. -- Hogy mit jelent az, hogy gyógyulófélben lévő? Hát, igyekszem minden nap enni valamit. Van, hogy sikerül, de bevallom, nem mindig. De most már legalább jól érzem magam, sőt, minden plusz kilóval jobban. Kezdem felfedezni az élet örömeit, végre tudom, mivel szeretnék foglalkozni. Igyekszem bepótolni mindazt, amit az utóbbi hat év alatt elszalasztottam. Olyan, mintha évekig tartó kómából ébredtem volna fel! Fél éve kerültem egy gondos szakemberhez, akinek sikerült végre ráébresztenie arra, hogy ha továbbra is így folytatom, meghalhatok.

--Hogyan indul egy anorexiás „karrierje”? Hány éves korodban és hogyan kezdődött a betegség?

--Vidéki értelmiségi családban nőttem fel, és az ottani prűd viszonyok között nem volt szokás beszélni a testiségről. Azt sem mertem elmondani senkinek, hogy a nénikém férje gyakran letapizott meg a szoknyám alá nyúlkált. Tovább nem merészkedett, de így is eléggé féltem tőle, kerültem, ahogy csak tudtam! Megkönnyebbülés volt számomra, amikor középiskolásként kollégista lettem és csak a hétvégéket töltöttem otthon. Nem voltam csúnya lány, a bácsinak is ezért akadhatott meg rajtam a szeme. De az említett okok miatt nem nagyon szerettem a testemet, sokáig a fiúk simogatásait sem tűrtem. Az önsanyargatáshoz még hozzásegített, hogy az osztálytársnőim versenyt diétáztak egymással, káposztaleves-kúra, almakúra, rizskúra, vércsoport diéta, léböjt és még más egyéb esztelenségek követték egymást. Én is kipróbáltam szinte mindent, mígnem eljutottam a felismerésig, hogy csak attól nem hízom, amit nem eszem meg. Szép lassan elmaradt a vacsora, majd az uzsonna, öt óra után már semmit nem ettem. Uszodába és sportkörre jártam, hullottak a kilók rendesen. Érettségire már megszabadultam az amúgy sem nagy fenekemtől és melltartóra sem kellett költenem. Aztán főiskolás lettem és próbáltam valahogy kiegészíteni a zsebpénzemet. Barátnőm azt ajánlotta, hogy próbálkozzam modellügynökségeknél.

--Hogyan néztél ki akkoriban?

--Ötvenkét kilós, magas, hosszú fekete hajú lány voltam arányos arccal, jól mutattam a bemutatókon és a fotósok is kedveltek. De amikor leszerződtem az ügynökséghez, a szerződésben benne volt, hogy legalább öt kilót kell fogynom. Kövér vagyok, mondogattam magamnak, miközben a tükör előtt alaposan feltérképeztem a testem. A régi jól bevált módszerhez folyamodtam: vacsorára már úgyse ettem semmit, elhagytam hát az ebédet és lassan-lassan a reggeli is kimaradt. De ezek nem olyan szokványos étkezések voltak. Nem rántott húst és szalmakrumplit ettem, hanem párolt vagy nyers zöldséget, egy darab kétszersültet. Ezeket cseréltem fel napi majd később heti egy diétás kólára. Rendszeresen futottam és úsztam, ami annyira kifárasztotta alultáplált testemet, hogy már nyolckor beájultam az ágyba. Barátom próbált kirángatni, de engem akkor már senki és semmi nem érdekelt, csak a súlyom. Tanulmányaimat abbahagytam és a sok visszautasítás után barátom is elhagyott. Az az igazság, hogy akkoriban ez nem is nagyon zavart, önmagammal voltam elfoglalva. A szex sem hiányzott, idejét sem tudom, mikor volt utoljára menstruációm. De a ledobott kilók meghozták az eredményt: egyéves hollandiai szerződést kaptam.

--Láttam egy akkori divatfotót rólad: olyannak látszol oldalról, mint egy keskeny deszka!

--Sikerült „letornáznom” magam 40 kilóra! A szerződésben benne volt, hogy kötelező számomra heti négyszer két óra edzés. De ezt egyetlen alkalommal sem tudtam végigcsinálni: egyetlen súlyt sem tudtam felemelni sem kézzel, sem lábbal, húsz perc kerékpározás után pedig összeestem. Eltiltottak hát az edzésektől, de azt nem mondták, hogy orvoshoz kellene mennem. Négy hónapot lehettem kint, amikor eljött anyám látogatóba. Meglátott és a látványtól majdnem összeesett. Bement az ügynökségre, jól lekiabálta a főnököt, összecsomagolta a holmimat és hazavitt. De ő meg az otthoni orvosok nem nagyon tudtak segíteni, megpróbált hát felkutatni egy hozzáértő szakembert. Klinikára kerültem, ahol végre sikerült szembesülnöm az állapotommal. Az agyamig már eljutott, hogy ez így nem jó, de a testem azért még gyakran tiltakozik. Hosszú és kemény a gyógyulás folyamata, de elhatároztam, hogy végigcsinálom!

--Hogyan érezted magad akkor, és hogy vagy most?

--Negyven kilóm ellenére is kövérnek láttam magam, ezért semmi sem tudott eltéríteni a koplalástól. Éhséget akkor már egyáltalán nem éreztem, de gyakran összeestem, csomókban hullott a hajam és a nyári melegek ellenére nagyon fáztam. Felvehettem bármit, akár a téli bundámat is, akkor sem múlt el. Mintha belül, a csontjaimban éreztem volna! Most az fáj a legjobban, hogy anyámon kívül senkim nem maradt. Barátokra nem volt időm, de nem is igényeltem őket. Nem jártam sehova, mert ott enni és inni kellett volna, azt pedig nekem nem lehetett.

Edina a másik végletet képviseli: képtelen volt ellenállni az ételnek, de mivel karcsúságához is ragaszkodott, a hányás mellett döntött. Ő két éve bulimiás.

--Eleinte csak elvétve hánytattam magam, egy-egy kiadós ünnepi ebéd vagy vacsora után. Aztán egyre gyakrabban, és mivel mindig üres volt a hasam, állandóan éhes voltam. Kinyitottam reggel a szemem, és máris az járt a fejemben, hogy mikor és mit fogok enni. Ez így ment egész nap! Amikor ételhez jutottam, percek alatt felfaltam mindent. Képes voltam öt perc alatt megenni akár három tepsi kalácsot, lepényt, rétest. A hatalmas mennyiségű felzabált étel szinte szétfeszítette a hasamat, engem pedig mardosni kezdett a bűntudat, hogy megint gyenge voltam. Utáltam magam és gyorsan meg akartam szabadulni a fájdalomtól. Megittam pár pohár vizet, hogy biztos legyek abban, minden kijön belőlem, majd a kagyló fölé hajoltam és ledugtam két ujjamat a torkomon. A legszörnyűbb talán az, hogy a végén már sehova nem jártam, annyira féltem magamtól.

Megesett ugyanis, hogy vásárolni mentem egy szupermarketbe, és amikor megéreztem a frissen sült péksütemények illatát, elborult az agyam. Ott helyben vagy harminc darabot tömtem magamba. Mindenki engem nézett! De anyagiakkal nem bírtam ezt a „luxust”: szinte az egész fizetésemet fölettem és lehúztam a vécén. Az üzletekben a polcok között sétálgatva lopva tömtem magamba az elcsent ételt, a munkahelyemen kiloptam a hűtőből a kollégáim szendvicseit. Már nem érdekeltek a barátok, a fiúk sem, csak érdekből tartottam ki egyik-másik mellett. Házibulik, születésnapok, bálok tartották bennem a lelket, de a vacsorameghívásokat sorra visszautasítottam. Mi lesz, ha ott sem tudom visszafogni magam, és nekiesek az asztalszomszédaim tányérjának?

Akkor tértem kicsit észhez, amikor a főbérlőm kitett az utcára, mert már több hónapja nem fizettem a lakbért. Nem volt miből, hiszen mindenemet fölettem. Hazaköltöztem a szüleimhez, akik előtt nem lehetett sokáig titkolni az állapotomat. Az este folyamán teljesen kiürített hűtő magáért beszélt. Pszichiátriai intézetben voltam, ahol megtanítottak a rendszeres és ésszerű táplálkozásra. Most már csak rajtam múlik, hogy mennyire tudok megálljt parancsolni magamnak.