Házasság – szabadságunk elvesztése?

Huszár Ágnes  2012.7.31. 5:23

Milyen a mai házasság? Vélemények, nézetek.

A házasság, a társadalmi rend egyik alkotóeleme, a családi élet alapvető intézménye a 21. században vajon máshogy értelmezhető, mint az előző évszázad során? A mai nők hogyan élik meg a házasság mindennapjait? Megváltozik az életük, és elvesztik a szabadságukat? Ezeket a kérdéseket tettem fel magamnak és néhány nőismerősömnek a Madár, madár, kis madár kezdetű népdal olvasása után. (A témáról szól a Kalitkába zár a házasság? című írásunk, amely 2012.04.27-én jelent meg a Hónap témája rovat Nők és érzelmek alrovatában. A szerk.) A mai fiatalokkal beszélgetve az embernek az a benyomása lehet, hogy a legtöbbjük számára a házasságkötés nem annyira fontos, mint a pár generációval korábban eladósorba kerülő lányok és a nősüléshez elég idős fiúk számára. De talán nem is lehet ebben a témában általánosítani, hiszen az egyéni életutak nagyon különbözőek, és mindenkinél más-más indok áll annak hátterében, hogy házasságra lép-e a partnerével.

Az egyik kedves ismerősöm a Madár, madár, kis madár dalszövegét szomorúnak és reményvesztettnek találta: „Olyan, mintha a nő életében valaminek teljesen vége szakadt volna, és nem lenne visszaút.” Ez a barátnőm nemrég ment férjhez a kedveséhez, akivel évek óta együtt élt, és a házasságkötést egy korszak lezáró pillanatának élte meg. „A házassággal véget ér egy korszak a nő életében, a lánykából asszony lesz, ami már más dimenzió. Az embernek az egyéni fejlődése során a házasságon érdemes keresztülmennie, mert számomra úgy tűnik, hogy hozzátartozik a felnőtté váláshoz, az egészséges személyiségfejlődéshez. Fontosnak tartom, hogy minden egyes életszakaszba belépjünk, majd onnan ki, és a következőbe újra belépjünk, majd ki, és így tovább. Ha nem éljük meg az egyes életszakaszainkat, ha nem merünk előbbre lépni, és belevágni az újabb feladatba vagy helyzetbe, leragadhatunk a korábbi szakaszban. Ha a váltás nem úgy megy, ahogy számunkra a legmegfelelőbb, visszavágyódhatunk az előző életszakaszba, ahogy szerintem a dal is megfogalmazza. De a visszavágyódás nem visz előre. Szerintem minden életszakasznak megvannak a szépségei és nehézségei, melyek megélése adhatja meg azt a harmóniát, amire vágyunk.”

A nők és a férfiak minden társadalmi rendben és kultúrkörben párokat alkottak, hiszen az utódok megszületéséhez mindig szükséges volt az összetartozás. Ezt a kapcsolatot minden kultúrában társadalmilag és jogilag is megerősítették. Az európai kultúrkörben, klasszikus értelemben, a házasság intézménye ad keretet a férfi és a nő kapcsolatának. A mai nők és férfiak számára a házasság nem kötelező, hiszen sokan az együttélést választják, és jogilag nem erősítik meg a kapcsolatukat. Sokkal szabadabb a párválasztás is, hiszen a mai társadalomban a család nem szól bele a fiatalok kapcsolatába, és (nyíltan) nem várja el tőlük, hogy házasságot kössenek. Általában nem a család véleménye a mérvadó abban, hogy a nő és a férfi összeházasodjon, mégis nagy hatással van a döntésükre az a családi és társadalmi közeg, amiben szocializálódtak.
Több ismerősömet is faggattam a témában.

„A mai európai kultúrában (más kultúrkörökben ez még nem lehetséges) a nők már szabadon választhatnak maguknak társat, férjet. Azonban ez a szabadon választás szerintem csak látszólagos. Az választhat szabadon, aki tudja, mit választ, miért választ. A legtöbb nő sajnos még mindig a családi, társadalmi elvárásoknak akar megfelelni, még akkor is, ha ezt tagadja. Sokan azért mennek férjhez, mert itt az idő, gyereket szeretnének, mert a szülők és a környezet noszogatja őket. A társadalom is furcsán áll ahhoz, és néhol még mindig kiveti magából azokat a nőket, akik az önállóság és függetlenség mellett döntenek. A házasságon belül kalitkában érezheti magát a 21. századi nő is, ha nem tudatos a döntése. Azt gondolom, legtöbben így is érzik magukat, mert egyfajta önismeret szükséges ahhoz, hogy a nő tudja, hogy mire mond igent. Sajnos az alapos önismeret – hogy tárd fel a gyerekkori sérüléseidet, ismerd fel a családrendszered anomáliáit, és ennek ismeretében építs egy új, jobb rendszert, mint családot – nem mindennapos. Ehelyett ugyanazokat a sémákat visszük tovább, ugyanazokat a hibákat követjük el, mint amit gyerekkorunkban láttunk. Szerintem éberségre, a társsal való kölcsönösségre és őszinteségre van szükség, hogy a házasságból kihozzon az ember valami újat, valami jót, ami feltölt, szabadságot ad, amiben önmaga lehet, és amiben a másik is önmaga lehet.” (Mondja az egyik témában megkérdezett.)

Az önismeret és a saját életünkkel való, őszinte szembenézés minden helyzetben segíthet mérlegelni, dönteni, és elengedhetetlen az életünk egyes területeinek karbantartásához. A házasság és a párkapcsolat megélése, működtetése és irányítása odafigyelést, gondolkodást és lemondásokat követelhet tőlünk. Ahhoz, hogy ne kalitkaként éljük meg a házasságot, nem szabad, hogy szomorúságként éljük meg azt, hogy néhány dologról le kell mondanunk.

„Tévedésnek tartom, hogy a házasságot csak úgy élhetjük meg, hogy kalitkába zár, mert egy csomó mindent nem csinálhatunk úgy, mint azelőtt, és sok mindenről le kell mondanunk. Ez tévedés, és sok szomorúságot okozhat. A házasság egy következő lépcsőfok a fejlődésben. A házassággal egyfajta érettség is kéne, hogy járjon: hogy ez már más életszakasz, itt már más dolgok kerülnek előtérbe. Mások lesznek a fontosak, és más lesz a sorrend. Ez persze nem azt jelenti, hogy ha férjhez megy a lány, nem mehet el a barátnőivel moziba, vagy a férje nem mehet a haverokkal sörözni. Sokkal mélyebb dolgokban kell működnie a lemondásnak. A házasság összetartozást jelent, erős szövetséget, bizalmat, őszinteséget, egyfajta barátságot, és számomra szabadságot is. Szóval a kalitka-érzés többokú lehet: önismerethiány, gyermekkori sérülések felismerésének, feloldásának a hiánya, az alapvető életszakaszok ismeretének a hiánya, negatív családi mintázatok követése, félelem. Sok olyan házaspárt ismerek, akik nem érzi kalitkának a házasságot. Ők őszinték önmagukhoz, a párjukhoz, kölcsönös bizalomban élnek, tisztelik egymást, és nagyjából tisztában vannak azzal, hogy milyen sérülésekkel léptek be a kapcsolatba, és készek változni, újra és újra tanulni önmagukat és egymást.”

Egy másik férjezett, kétgyermekes asszony szerint „biztosan vannak a 21.században is nők, akik kalitkaként, a szabadság elvesztéseként élik meg a házasságot. Bár most már a nő nincs olyan alárendelt helyzetben, hiszen ha kell, maga is boldogul, felneveli a gyerekeit, tud munkát találni, anyagilag független lehet. Vannak vidékek, ahol most is fiatalon házasodnak, de túlnyomórészt ma már a nők később mennek férjhez, elvárásaik vannak a házassággal kapcsolatban, és meg is kívánják a férfitól, hogy ezeket teljesítse, ha meg nem válik be a számításuk, legfeljebb elválnak.”

A válások számát ismerve mondhatjuk, hogy a világ megváltozott, a tudatos döntés lehetősége a mai nők életben jelen van, hiszen nagyon egyszerűen kiléphetnek a rosszul sikerült házasságból. Az évszázadok során talán csak az nem változott, hogy a házasságra lépő nők közül sokan nem ismerik sem önmagukat, sem a férfit, akihez az életüket kötik. Gyakran nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy a párkapcsolat, az együttélés és a házasság lemondásokkal jár.

„Szerintem annak kalitka a házasság, aki nem tudja, mibe megy bele. Mivel ma a nők később házasodnak, később szülnek, érettebb fejjel igazán jobban tudhatnák, mibe mennek bele. A házasság persze hogy más, mint a szabad élet, persze, hogy kötöttség! Szerintem inkább az a baj, hogy a 21. századi nők akarják a házassággal járó előnyöket, de nem akarják a nehézségeket, áldozatokat. Pedig mindez együtt jár. Huszonöt-harminc évesen már józanul fel lehet mérni, mit jelent a házasság: „Szabadságunk végleges feladását” – hallottam egy előadáson ezt a meglepően pontos megfogalmazást, pedig az előadó egy cölibátusban élő férfi volt, és mégis ilyen pontosan a lényegre tapintott. Aki nem veszi tudomásul, hogy a házasság a szabad élet végét jelenti, az áltatja magát. Én inkább ott látom a problémát, hogy a lemondásoknak jó esetben kétoldalúnak kell lenni, tehát a férfi és a nő egyaránt feladja szabadságát valami többért, valami közösért. Sokszor azonban előfordul, hogy a nő mindent elveszít, ami kedves volt neki – barátnőket, kedvteléseket, munkát, – míg a férfi kis változásoktól eltekintve továbbra is „éli világát”. Persze ez lehet fordítva is. A jó házasság működéséhez fontos, hogy a házasok a dolgokat előre tisztázzák. Még jobb, ha a házasságban a folyamatos kommunikáció működik, tehát ha valami nem tetszik, azt megmondom a másiknak, lehetőleg minél hamarabb, nemcsak magamban kesergek. Ez különösen a férfiakkal szemben fontos, mert ők maguktól nemigen jönnek rá semmi ilyesmire. Én fontosnak éreztem, hogy megkérdezzem a leendő férjemet: „Miért akarsz feleségül venni?” Ő egyszerűen azt válaszolta: „Mert ez a normális.” Az a normális, hogy akit szeretek, azzal összeházasodok, és aztán családot alapítunk, gyerekeink lesznek, akiket együtt felnevelünk. Normális, hogy mindez áldozatokkal jár, és hozzáteszem, az is normális, hogy a nőnek kell több áldozatot vállalnia, és legalábbis egy időre (míg a gyerekek kicsik) igenis jobban feladnia a szabadságát. Szerintem értelmetlen és fölösleges az elvesztett dolgokat siratni. Az új élet szépségeit és örömeit kell felfedezni, az új feladatoknak kell megfelelni, azokhoz erőt kérni. A mai fiatalok esetében a házassággal kapcsolatban ott látom sokszor a gondot (ha a többé-kevésbé szokványos házasságokat nézzük), hogy manapság mindenki meg akarja magát valósítani, és kevesen akarják az életüket másokért odaadni. Pedig a házasság és az anyaság erről szól.”

Hozzászólások

@

Küldés