Lakótelepi pillanatképek

Kalocsay Ildikó 2005.5.9. 7:13

Hogy telik az élet a lakótelepeken? Vajon hol jobb élni, tömbházban vagy kertes házikóban?...

Szürke és egyhangú paneltömbök, ahol csak az évszakok változnak. Nyáron por és fullasztó forróság, télen sár és huzat…meg a sétálók lába elé dobott petárdák. Röpködő szemétdarabok és személytelenség – a lakótelep legfőbb jellemzői. Ki tudja, ki találta ki, hogy így is lehet élni: az egymásra rakott „nyúlketrecekben”. De sokan vagyunk, akiknek nem adatott meg, hogy zöldövezetben, csendes utcákban, nagy kertes házakban lakjunk, és örülünk, ha a betonrengetegben egyáltalán lakáshoz jutunk.

Egyszer valakitől azt hallottam, nincs jobb megoldás a panelházaknál. Jobb, mint falun, vagy kertes házban lakni, mert itt „emberközelben” élhetünk. Karácsonykor és húsvétkor együtt készülhetünk az ünnepre, megbeszélhetjük problémáikat, közösen oldhatjuk meg gondjaikat. Nem tudom, hogy az illető lakótelepi lakásban lakott-e, vagy csak megrekedt a gimnáziumi szinten – amikor még minden kamasz arról álmodozik, de jó is lenne egy nagy házban, amelyben ott élne az összes barát és ismerős, akik szeretik egymást! Ennyi elég is lenne ahhoz, hogy békésen éljünk egymás mellett. A valóság azonban teljesen más.

Igaz, hogy a papírfalakon át szinte pillanatról pillanatra követni tudjuk mi zajlik a szomszédban, ki milyen zenét, milyen szappanoperát szeret, ki kivel csalja a feleségét, és ki szokott részegen hazajárni. Intim részletek véletlenszerű beavatottjai vagyunk. Köszönni azonban nem szoktunk egymásnak. Ha találkozunk, úgy viselkedünk, mint az idegenek. Arról már nem is szólva, hogy a szomszéd a fejünkre söpri a port, ránk szórja a cigarettahamut, lelkiismeretlenül az ajtónk előtt szemetel, ott dobja el a csokipapírt és a cigarettacsikket.

Egyszer egy ismerősöm kioktatott: „– Tudod, a küszöbön innen a te birodalmad, de a küszöbön túl már semmihez sincs közöd!” Most, hogy jómagam is a lakótelep flaszterkoptatója lettem, fogom csak fel szavai igazát. Gyermek- és kamaszkoromat gyönyörű, árnyas fákkal benőtt, zöld füves, madárcsicsergéstől hangos, tiszta levegőjű udvaron, egy nagy házban tölthettem. Nálunk nem volt szokás a szemetelés. Az udvaron, de még az utcán sem dobtuk el a papírdarabokat. A lenyírt füvet, meg a lehullott faleveleket összegereblyéztük. Mindig csend volt, rend, és nyugalom. És az utcabeli emberek köszöntek egymásnak.

Aztán a felnőttkor küszöbén, amikor önállóságra vágytam, más lehetőség híján, egy lakótelepi panelházba költöztem kis családommal. Nyomasztó volt reggelente autóberregésre ébredni, és a természet friss illatai helyett kipufogógázt szívni. Ezt nem lehet megszokni, csak elviselni.

Reggeli cseresznyeszüret
Öt tizenéves srác üvöltözik a játszótéren. A fából épült mászókát próbálják ripityára zúzni, de az erős építmény ellenáll. Az ellenállás láttán egyre jobban felmérgednek, és mind dühösebben, mind nagyobb erővel kezdik el újra és újra a támadást. Míg a mászóka nem bírja tovább, és recsegni kezd. Hangos üvöltéssel ünneplik meg sikerüket. Még kiszednek egy-két deszkát, elszaggatják a hinták láncait, a fadarabokat szétdobálják a játszótér területén, majd továbbállnak. Nem kell azonban sokáig nélkülözni a jelenlétüket. Kis idő elteltével újra hallható, hogy a játszótéren vannak. Egy egész cseresznyefa leszakított koronáját tartják öten a kezükben, onnan falják a gyümölcsöt. Ne adj Isten, hogy valaki rájuk szóljon: már maga a trágárság, ami a szájukból ömlik, megfélemlíti az embert!

Tízórai pihenő
Az egyik lakótelepi családfő nehéz és felelősségteljes munkát végez – teherautósofőr. Menetrendszerűen hazaugrik, hogy bekapjon valamit, és ellenőrizze a feleségét. Miközben komótosan eszik, eszeget a lakásban, a lépcsőház bejárata előtt pöfög a hatalmas autó. Eltelik öt perc, tíz perc, akárhány perc. A motor egyre csak búg.

A kipufogógáz pedig lassanként betölti a lépcsőház valamennyi lakásának összes szobáját. A frissen mosott és teregetett babaruhák és pelenkák már bűzlenek, mint egy olajmunkás szerelőruhája. Mi lakók pedig, hamarabb hozzászokhatunk a környezetszennyezéshez. A sofőr csak nem bír jönni. Már biztos a kávénál tart, de az is lehet, hogy épp a napi sajtót böngészi.

Hosszú idő után végre felbőghet a motor: megérkezett a főnök! Bevágja az ajtót, beteszi a sebességet, és már indul is. Érthetetlen, miért kell télen-nyáron félórákat járatni a motort? És a mi sofőrünk a tolvajoktól sem tart. Igaz is, kinek kellene egy ilyen hatalmas jószág, ugyebár? Hiszen csak a lépcsőházakban hagyott bicikliket, meg a háztömbök előtt parkoló autókat szokták ellopni.

Úgy hallottam, a fejlettebb országokban még a hosszabb szemafor előtti várakozás idejére is kikapcsolják az autó motorját. Hja, persze! Nagyon messze vagyunk mi még a fejlettebb országoktól!

Délutáni csend
Ebéd után, a jóllakott kisbabák és gyerekek, a műszakokra járók, a tisztes munkában megőszült nyugdíjasok pihennének egy kicsit. De épphogy elszundít az emberfia, máris kezdődik a dörömbölés. A ki tudja hányadik emeleten, a ki tudja hányadik lépcsőházban, beindul az ütőfúró. Beleremeg az egész panelrengeteg.

Kisvártatva két sztereó hangfal szólal meg valahol, és a dobogó ritmus újra felzavarja az a pihenni vágyókat. Iskolából hazatérő hangoskodó kamaszok kapcsolják be a videót, és csoportokba verődve nézik a teljes hangerőre állított akció-, szex- és horrorfilmeket. Egyszerre hallhatunk zenét, ütőfúrót, kopácsolást, halálsikolyt, nyögdécselést.

Csak az öregek sóhajait, az álmukból fölzavart gyerekek sírását, és a fáradt, pihenni vágyók dühét nem hallja senki.

Szürkületi séta
A lakótelep játszóterén elült a gyerekzsivaj. Sétára indulnak a paneltömb kutyatartói. Az Aidák, Ámorok, Csöpik, Félixek gazdájuk egyetértésével és türelmes várakozásuk mellett nyugodtan kipiszkíthatják magukat a takarosabb lépcsőházak melletti füvesített részeken, a földszinten lakók ablakai előtt. Mert az efféle fajkutyák, csak az ilyen ápolt helyeken végezhetik dolgukat!

Az elkényeztetettebb ebek pedig, a gyereksereg elvonulása után, még a homokozókat is birtokba vehetik. Míg a gazdik a kismamák számára fenntartott padokon üldögélnek, beszélgetnek egymással, vagy kedvenceikkel, azok kedvükre kaparhatnak, végezhetik kis- és nagydolgukat.

Az már a felsőbb szinten gondolkodó kutyatartókat nem érdekli, hogy ugyanabban a homokozóban másnap reggel egy és öt év körüli gyerekek játszanak majd, lapátolják kisvödreikbe a – homokot is…

Este van, este van
Itt az esti film ideje. A lakótömbök előtt autózúgás, fékcsikorgás, dudaszó. A tévével szimultán hallhatjuk a kinti kakofóniát. Aki a tévé mellett dönt, becsukja az ablakot. Így viszont nyáron majd megfullad a hőségtől, de legalább hallja a műsor szövegét.

A tévézés után lehet szellőztetni. Az enyhe légáramlat a civilizáció hangjait hozza be a lakásba: valahol az erkélyen gitároznak, egy másikon kiabálnak. A lakótömbök körül pedig autóversenyt rendeznek a vetélkedni vágyók.

És ez így megy éjfélig…

…És reggel morcosan ébredünk. Haragszunk a világra, a lakótelepre, az évszakra, az időjárásra, a szomszédra, mindenre és mindenkire. Pedig olyan kevés kellene ahhoz, hogy ez a rosszul kitalált „lakásmód” elviselhetőbb legyen minden lakótelepbéli számára. Ha nem dobnánk el a szemetünket mindenhol. Ha nem bosszantanánk kárörvendve a szomszédot az erkélysöpréssel. Ha legalább akkor felmosnánk a saját folyosónkat, amikor sorra kerülünk a takarításban. Ha nem zajonganánk este, amikor a fáradt szomszéd aludni, pihenni vágyik. Ha…

Egy mosoly, egy köszönés, egy kedves szó – semmibe se kerül, mégis: ellenszenv helyett jó érzést kelt a másik emberben. Mindez csak rajtunk múlik. Egy csipetnyi toleranciával jobbak is lehetnénk egymáshoz. És az a pár földi év mindjárt szebben telne még a lakótelepeken is.