Női pánik

Kabók Zita  2009.4.11. 7:13

Egyre több nőt gyötör, már a húszas évei közepén, élete hanyatlásának és a fiatalság elvesztésének érzése.

Mintha a kapuzárási pánik, melytől mindenki retteg, sokkal korábban érintene bennünket.
Amikor pár hete találkoztam egy barátnőmmel, nagy meglepetésemre sóhajok közepette huppant le a kávéház foteljába.
– Mi a baj? – kérdeztem.
Kereste a szavakat, majd azt mondta: – Elveszettnek érzem magam. Egyszerűen azt hittem, hogy mire elérem ezt a kort, a dolgok másképpen lesznek majd, értesz?

Értettem. Értettem, mert én is átestem ezen: "kapuzárási" pánikja van.
Huszonöt évesen estem át rajta. Személyi asszisztensként dolgoztam a városközpontban; saját lakásom volt; kicsi, zöld autóm; hetente kétszer jártam szórakozni; voltak barátaim és rengeteg időt töltöttem pubokban London környékén. Az életem rózsásan alakult. Aztán egyszer csak, mindenféle figyelmeztető jelek nélkül, egy reggel felébredtem – és kétségbeesés lett úrrá rajtam. Úgy tűnt, mintha valaki átállította volna a szemüvegem fókuszát, amelyet addig viseltem, és valahogy semmi sem akart passzolni. A pánikérzetem egyre csak nőtt, és rájöttem, hogy nem ott vagyok, ahol szerettem volna lenni. Semmi sem változott fizikailag, de számomra az életem egy éjszaka alatt teljesen megváltozott: egy halom kudarcnak éreztem magam.

A kapuzárási pánik az élet egy olyan szakasza, amely a kamaszkor után bekövetkező nagy változások után jelenik meg, általában a korai húszas évektől harmincig. Régebben az emberek a negyvenes-ötvenes éveikben szoktak visszatekinteni az életükre: mit értek el az életükben. Az egyik részük siránkozott azért, amit megtett, a másik részük azért, amit nem tett meg. Az újabb kutatások viszont azt bizonyítják, hogy a nők 25-35 éves korukban értékelik addigi életüket.

Tinédzser koromban hallottam először a kapuzárási pánikról. Ötvenes férfiakról, akik hirtelen megnövesztették a hajukat, és drága sportautókat vettek, vagy fiatal nők, lányok után kajtattak, ugyanígy az idősödő nők miniszoknyát viselve szórakoztak a tinédzser korú fiúkkal a szupermarketek pénztáránál. Tudtuk, hogy milyen krízisen mennek keresztül és meg is értettük őket. Azonban a húszas-harmincas éveinkben az életünk java meg előttünk áll, és manapság sokkal több lehetőségünk van, mint azelőtt. Akkor vajon miért is érezzük magunkat ilyen valószínűtlenül rosszul már idejekorán?

A bőség zavara az, ami okolható. Nagyon agresszív a társadalmi elvárás a nőkkel szemben. Elvárják tőlünk, hogy sikeres karriert fussunk be, jó fizetéssel, szilárd alapokon álló baráti kapcsolatokkal, tökéletesen nőies, fitt testtel, akik megtalálják a nagy Őt, feleségül is mennek hozzá, és gyerekeket szülnek. És mindezt elérik harmincöt éves korukig...

Az egyik barátnőm hosszú távú kapcsolata most ért véget. Harmincegy éves, újra szingli és mindent megkérdőjelez az életében. Mindig azt képzelte, hogy majd álmai munkáját fogja végezni, saját háza lesz, férjhez megy élete nagy szerelméhez, és legalább egy gyereke lesz harminc éves korára. A kialakított kép azonban nem egyezik a valósággal, ezért egyfolytában szenved, úgy érzi, hogy valamivel kevesebb.

De nézzük csak! Semmi mást nem kell tennünk, csak bekapcsolni a tévét, kinyitni egy magazint, és máris bombáznak bennünket a sikeres, karrierista, bomba alakú nők képével, akik boldogok, és gyönyörű kisbabát ringatnak a karjaikban, sűrű munkabeosztásuk van, és csókoljak a férjüket – miközben a kamerába mosolyognak. Még a legügyesebbek számára sem elérhető ideál!
Hogyan is tudna a mai nő megfelelni egy ilyen propaganda elvárásának?
A legjobb hír – hogy sehogy sem kell! Nézzünk és lássuk meg, milyen a körülöttünk lévő valós világ, és mi az, amit a média áraszt felénk! Arra kell összpontosítanunk, hogy mi mit szeretnénk.

Gyakran, amikor az életünk felett kesergünk, elfelejtjük, hogy mennyi mindent elértünk. Tehát az első lépésként fókuszáljunk arra, amit már elértük az életünkben, és arra, hogyan építsük minderre, amit még el akarunk érni.

Így visszatekintve az életemre, nekem sokáig tartott, míg rájöttem, hogy mennyi mindennel rendelkezem. Elkövettem azt a hibát, hogy másokat akartam követni, hogy feljussak a ranglétrán – bármilyen ranglétrán –, gondolkodás nélkül. Eltartott egy ideig, és igazítanom kellett egypár dolgon, mire a helyes útra kerültem.

Hosszú baráti beszélgetés és néhány koktél után sikerült a barátnőmnél a krízist csírájában elfojtani. Rájött, hogy a férfi, akivel kapcsolata volt, soha nem lett volna az igazi. És miután megszokta, hogy újra szingli, rájött arra is, hogy sokkal több ideje van önmagára, a saját életére, és akupunktúrával, valamint reflexológiával kezdett el foglalkozni.

Mindkettőnknek át kellett alakítanunk azt a hamis és elérhetetlen jövőképet, ami bennünk élt, és mostanra mindketten boldogabbak vagyunk.

Tehát, ha ilyen jellegű pánik üldöz, ne essünk kétségbe! Rendezzük át az életünket, döntsük el, hogy mi az, ami igazán fontos számunkra, és kis, elérhető lépésekben próbáljunk közelíteni hozzá. Egész biztosan el fogjuk érni!

Liz Frost írása alapján

Hozzászólások

@

Küldés