Női szolidaritás

Molnár Miriam 2007.2.1. 10:07

A történet három nőről szól és az ő barátnőikről, valamint arról, hogy az igaz barátság sok mindenen átsegít, sok mindent képes legyőzni: akár még a rákot is.

Nem a mellrákról szeretnék most írni. Remélem, a netBarátnő ezzel a témával is fog foglalkozni a közeljövőben, így meghagyom erre vonatkozó gondolataimat későbbre. Amiről viszont szólni szeretnék, sokban összefügg a mellrákkal és a nőket érintő rákbetegségekkel.

Az USA-ban járványként terjed a mellrák. Fiatal és középkörű nők szenvednek és halnak meg e betegségben. Közvetlen környezetemben is több olyan nő van, aki a múltban megbirkózott a mellrákkal, és olyan is, aki most próbálja túlélni.

A jelenség, amelyről írni szeretnék a női szolidaritás, és a mellrákkal, vagy más rákbetegséggel diagnosztizált nők között jelenik meg itt, New York/ban. Három nő történetét szeretném röviden elmesélni.

Az első nő, Karen, Brooklynban él családjával. Férje dolgozik, két gyermeke pedig alapiskolás. Negyvenes évei közepén, idén nyáron diagnosztizálták nála a mellrákot. Túl van a műtéteken, és most kezdte el a kemoterápiát. Karen barátnői, akiket főleg gyermekein keresztül ismert meg (terhes nők klubja, csecsemő klubok, óvodás barátok anyukái, stb.), már Karen műtétje előtt elkezdtek emailezni és szervezkedni, ki miben tudna segíteni. Kineveztek egy koordinátort, aki összeállított egy email-listát és többször is leült beszélgetni Karennel arról, mire lenne szüksége. A koordinátor többek között értesítette a többi résztvevőt, a tucatnyi nőt, amikor valami új információ látott napvilágot Karen betegségével kapcsolatban, hogy Karennek ne kelljen tizenkétszer elmondania ugyan azt. A beteg embert néha a beszéd is kimeríti, főleg, ha negatív dolgokról kell minduntalan mesélnie.

Több, mint egy félév telt el Karen diagnosztizálása óta és a kis segítő csapat már modernizálódott is. A Google internetes oldalon létrehoztak egy naptárt, amelyhez csak a csapat tagjainak és Karennek van hozzáférése. Ide írják be a barátnők azokat a napokat, amikor főzni, bevásárolni tudnak, vagy el tudnak menni gyermekeiért az iskolába. A naptár állandóan hozzáférhető, így a feladatok megosztódnak, nincsenek félreértések vagy dupla vacsorák és Karen is látja, mikor és mi várható.

Úgy gondolom, hogy a kis csapat tagjai nagyon jól tudják, ha velük is valami hasonló történne, ők is ilyen segítségben részesülnének. A tizenkét felé szétosztott feladatok hatékonyan és maradéktalanul elvégezhetőek, nem úgy, mintha csupán egy-két emberre hárulnának hónapokon át.

A másik nő, Rachel, aki méhrákban szenved, jóval ötven felett jár. Nemzetközi jogász és a jogtudomány professzora. Saját döntése alapján nincs családja – a munkájának szentelte egész életét, és munkája által sok ezer ember életét mentette meg és tette jobbá. Amikor Rachel megkapta a rossz hírt, tanítványai és régi barátai fogtak össze, hogy segítsék. Őt azonnal műtötték és annyi ideje sem volt, hogy körbetelefonálja a legközelebbi barátait. A műtétje miatt hónapokig nem tudott vezetni sem, így az autóval és/vagy jogosítvánnyal rendelkező segítők hetekre előre elkészítették az időbeosztást – ki viszi Rachelt és melyik kontroll vizsgálatra, vagy kemoterápiás kezelésre, stb. Bevásárlási, mosási, főzési időbeosztást készítettek. Minden nap volt valaki mellette és minden nap többen telefonáltak is neki.

Rachel mára jobban van, bár az ő betegsége sokkal súlyosabb, mint Karené. Már vezet is, és egy indiai tisztító kúrán vesz részt a közeljövőben, mivel korábbi munkája által elég sok időt töltött Indiában és ismeri az ottani gyógymódokat. Tanítói állását egy indiai hölgy vette át átmenetileg, aki felajánlotta Rachelnek Mumbai lakását ott-tartózkodása idejére.

A harmadik nő a nyugdíjas korához közelít. Jackie az ENSZ egyik óvodájában tanított évek hosszú során, amikor 2006 elején mellrákkal diagnosztizálták. Egyedül él, elvált, gyerekei nincsenek. A betegség váratlanul érte, önálló és önellátó volt egész életében, amelyet mások gyermekeinek nevelésének, szeretésének szentelt. Amikor napokig otthon kellett maradnia egyedül a lakásában rájött, hogy nincs tévéje sem, ami szórakoztatná. Egyik barátnője, anélkül, hogy Jackie megkérte volna, vett neki egy tévékészüléket és be is szereltette, antennával, miegymással.

Jackie lassan épül fel. Dolgozik ugyan, de hamar elfárad, és néha elfogja a bús hangulat. Ilyenkor felhívja valamelyik barátnőjét, aki rábeszéli, jöjjön el hozzá, főz valami jót ebédre, délután lepihenhet, és este még moziba is elmehetnek. Jackie ilyenkor el szokta fogadni az ajánlatot – nem csak azért, mert nincs ereje főzni, hanem azért is, mert néha sokkal jobb úgy sírni, ha valaki átöleli a vállunkat.

Foto: Mihály Krisztián