Nőnapi szilánkok

Madarász Ildikó 2011.3.8. 5:00

Bemegy a Nő a munkahelyére március 8-án. Korán érkezett: ez abból is látszik, hogy talált helyet a parkolóban.

Meg másból is, de arról majd később.

Az előtérbe lépve látja, hogy ott ül a portánál, nagyon komoly arccal, a szakszervezetis hölgy, egy öltönyös úr társaságában. „Na, rögtön köszöntenek, csak nehogy a hölgy...” – gondolja a Nő, majd oldalra les, ahol tavaly is, meg azelőtt is, az ajándékok voltak. Most is ott vannak, egy egész asztalnyi cégfeliratos bögre. Visszapillant az öltönyösre, várva a köszöntést, eközben megállni azért nem mer, hogy ne tűnjön tolakodónak, viszont nem is akar ezerrel átgyalogolni a tartományon. Belemerevedik az eldöntetlen mozdulatba, miközben kérdőn néz az öltönyösre. Nem késik a válasz: „Majd, ha megjönnek a virágok..."

Tényleg korán jött...

Később, a titkárnő unszolására, csak lemegy a portára, pedig van bögréje, a cserepes virágoknak meg nem kedvez az iroda klímája.

Lemegy az aulába. Irtó kínos az egész, a kutya sem törődik vele: –El lehet venni? – kérdi kényszeredetten.
– El – zárja rövidre az öltönyös, a szakszervezetis néni viszont némi rosszallással megkérdi: – Nem vittél már?
A Nő magyarázkodik, hogy ő ugyan bejött már az épületbe, de akkor nem volt virág...

Süllyed a föld a lába alatt. Utálja a nőnapot, a titkárnőt, a félholtra vált virágot, s megfogadja, hogy még aznap kilép a szakszervezetből, és jövőre nem csak az össznépi Mikulást hagyja ki, hanem nőnapon is szabadságoltatni fogja magát, mert nem viselné el a finom, nőies lénye, hogy ezzel az egésszel ekkora gondot okozzon – a szakszervezetis hölgynek.

* * *

Hazaér a Nő a munkahelyéről. Már a lépcsőházi folyosón érzi, hogy valaki irdatlanul leégetett valamit. Halvány gondolat suhan át az agyán: reméli, hogy nem a tízéves lánya kísérletezett a konyhában. Ahogy újra nekiiramodik a következő lépcsősornak, a szag egyre csak erősödik. „Remélem nem állt neki virslit sütni!” – gondolja. „Remélem nem... Milyen nap is van ma? Jesszus, ma nőnap van!”

Ekkorra odaér a bejárati ajtajukhoz, ahonnan dőlt a kozmaszag.

Be sem akar menni. Vár két percet, hogy megnyugodjon, hogy elfogadja a hétvégi konyhafestés gondolatát, pedig ki akart menni kicsit a Gönye tetőre megnézni a hóvirágokat, meg barkát szedni... De konyhát kell festeni, ezt a füst mértékéből már tisztán tudta.
„A férjem meg akar lepni, főzött valamit. Biztosan egymilliószor felhívta az anyját, hogy merre kavarja a fakanalat, hogy mennyi ideig pároljon, és milyen szalvétát tegyen fel. Egész délután a konyhában szeletelt, eszközöket keresett, és próbálta bekapcsolni a villany-tűzhelyet. Biztosan ideges, biztosan fáradt, tuti, hogy háromszor leizzadt, biztosan tiszta füst a haja. De rettentően büszke magára, hogy ő vacsorát sütött-főzött. Nekem! A gyerek is biztosan segített neki. Ez az ő kettőjük titkos projektje! Tehát örülni kell! Mosolyogni! Lelkendezni és hálásnak lenni” – mormogta magában.

És tényleg mosolyog a kozmaszagú bejárati ajtó előtt. Már azt a gondolatot is száműzte a fejéből, hogy mennyi lehet a mosatlan.

Színpadiasan hátrasimítja a haját, megnyálazza ajkait, és mosollyal a száján, jó hangosan beleteszi a kulcsot a zárba.

* * *

A Nő állt az Árpád-hídi metrómegálló jobb oldali bejáratánál.

Fázott. Magában dohogott, hogy miért nem hallgatott az eszére, amikor ruhákat válogatott a mai délutánra, de a márciusi napsugár őt is megviccelte, a legvékonyabb kabátját választotta, ami kiemeli a sudár alakját.

Elvégre ez az első és igazi randija! Szépen kifestette magát, vigyázva, hogy elkerülje Nelli osztálytársnője közönséges stílusát. Visszafogott volt, de mégis csak húzott egy határozott fekete vonalat a felső szemhéja tövébe. Olyan Audrey Hepburn szerűre. Meg volt elégedve a végeredménnyel. Csak a kabát! Azt kellett volna másikat venni. Ebben meg fog fagyni. Egyébként is, ha ideges, akkor fázni szokott. Harminc fokban is. Most csak 12 fok van, és a nap is már elindult a nyugati horizont felé.

Késik!

Élete első randijára, úgy gondolta, mellőz mindenféle női allűrt és csak azért is pontosan érkezik. Már négy percet késik. Felültette? Közbejött valami? Elkapták bliccelés közben? Meggondolta magát? Még sem gondolta komolyan?

Tizenhat éve minden tapasztalatát latba vetve kezdett el téziseket gyártani a késés okát illetőleg.

Hét percet késik! Még úgy gondolta, két percet vár és hazakullog.

Elkezdte nézni a járókelőket. Sokan rámosolyogtak, volt, aki elfordította a fejét, volt, aki a járdát nézte, volt, aki nagy virágcsokrokkal rohant valahova. Észrevette a barkaárus kofákat. Helyes, fejkendős nénikék ültek sorban, hirtelen ácsolt papírdobozaikon és csokorban virágot árultak. Nárciszokat, barkákat, fokföldi ibolyákat, néhányan pedig kis dobozban rejtegettek valamilyen különleges ajándékot. „Biztosan hóvirág!” – gondolta.

Felnézett az égre, ahol épp egy utasszállító húzott el a feje felett. Sokáig nézte, majdnem el is szédült. Közben arra gondolt, hogy soha senkinek nem fogja majd elárulni, hogy élete eső randiján felültették, és ha elhúz a látóhatárról a repülő, akkor elindul haza...

Amikor a fejét újra visszahajtotta, és megtette volna az első lépést a metróbejárat felé, akkor vette észre, hogy előtte áll a fiú és mosolyog.

– Remélem, meg tudod bocsátani, hogy késtem tíz percet, de egyszerűen őrültek háza van a virágboltban. Enélkül, meg semmiképpen nem akartam jönni... – és elővarázsolt egy kedves, kör alakú csokrot a háta mögül. – Boldog nőnapot!

A Nő boldog volt, végre kapott levegőt, és talán már nem is fázott annyira.

– Ki is ment a fejemből, hogy ma nőnap van! Igazán kedves vagy!

Tényleg nem tudta, hogy ma nőnap van, mert neki ez a nap sokkal fontosabb üzenetet hordozott : életében először hívták randira. Élete első, igazi, szerelme!