Pasikat keresek

Madarász Ildikó 2009.4.2. 10:55

Rómába készülök. Van egy ígéretem, hogy befizetnek egy római körútra, ha találok egy kedves, jóképű, jóravaló, jól szituált negyvenes férfit a volt osztálytársamnak.

Keresés közben, pedig megint lett egy ígéretem, mert miközben a menetjegyemet kerestem, nem férfibe, hanem nőbe botlottam. Ismét összehozott a jó sorsom egy régi volt barátnőmmel. Ő szintén párt keres 35 és 40 között, s ígérte, ha találok, a majd születendő lányát tutira Emmának fogja nevezni, és olyan röhejes ruhákat vehetek neki, amit csak akarok, rá fogja adni... Csak találjam meg az apukáját.

Szóval, pasikat keresek.

Kerítőnő szerepében csak egyszer tetszelegtem, ami inkább volt egy jó tanács, egy jó szándékú telefon, mint előre jól megkomponált, „teljesen véletlen” találkozás megszervezése. Összeszedve minden tudásomat és ismeretemet, először a közvetlen környezetemben néztem szét. A szomszédjaink kedvesek, de már unokáik vannak, a helyi kollegáim mind házasak, a rokonságomban nincsenek ilyen korú férfiak.

Hát ezzel gyorsan végeztem.

Tágabbra véve a kört, gyorsan beütöm a keresőbe a két időintervallumot, és az egyedülálló családi állapotot a net kapcsolatkereső programjába, hátha ráakadok a keresett férfiakra az ismerőseim között. A találat nulla. Túl könnyű lett volna...

De úgy szeretném látni Rómát!

A kolleganőim csak nevetnek, párom szerint erre az útra nem kapok jegyet, ha csak én magam meg nem veszem, és egyébként is, minek foglalkozom még ezzel is, amikor a gyerekkel kéne inkább az Egri csillagokat olvasnom. Most valahogy engem sem köt le a janicsárok harci öltözetének részletes leírása… Hacsak – az a janicsár nem épp 37 év körüli, és csak a nyári játékok alatt török, mert egyébként jól szituált, független, szabadidejében kultúrát kedvelő és művelő tanárember, és épp valamelyik ismerősöm ismerőse.

Aztán minap beszélgetésbe elegyedtem egy távolabbi munkatársammal, persze egy idő után valahogy csak szóba hoztam a dolgot, hogy keresőben vagyok, férfikeresőben, mert Rómát látni vágyom. Pár perces magyarázat után persze mindent értett. (Naná, hogy nő volt az illető, ezt a férfiak hosszú órák magyarázkodása után sem fogják fel olyan gyorsan, mint nőtársaim.) És kitörő örömmel nyugtázta, hogy az öccse párt keres. Bár kicsit fiatalabb a megálmodott korosztálynál, de biztosított róla, hogy komoly, megfontolt fiatalember. Kérdem, hogy mivel foglalkozik, mi a hobbija, milyen magas – a végén tényleg egy társkereső iroda munkatársának érzem magam. Fényképet mutat róla, szinte ismeretlenül is ismerősnek látom a fotón mosolygó fiút. A kérdés is gyorsan feltevődik a fejembe, hogy miért nem talál, talált párt magának segítség nélkül? Érdekelni kezd a dolog. Meg is kérdem, a választ is megkapom rá, miszerint nagyon elfoglalt, soha nincs egy perce sem, állandóan csak dolgozik, nem tud nemet mondatni senkinek sem, szinte csak aludni jár haza.

Rosszat akarok én a barátnőimnek? Nem! Ilyen elfoglalt fiatalember mellett boldogok lennének? Nem! Keresek tovább.

Bővítem a kört, és az elvált férfiakat is a látókörömbe veszem. Ha egyszer nem sikerült, miért ne sikerülne másodszorra? Rengeteg pozitív példa van előttem.

Először csak bolondnak néznek, majd kedves ajánlatokat kapok, és miután passzolok, hogy nem magamnak keresek párt, mert én már elkeltem, kíváncsivá válnak. Mindenképp fotókat akarnak tőlem, nem csak egyet, többet, más szögből is, nagyobb felbontásút... Rá kell jönnöm, hogy csak ugratnak, senki nem vesz komolyan.

Milyen sanyarú a kerítőnők élete! Nem hogy keríteni nem tudok, de még a közelébe sem vagyok, akár egy halvány reménysugárnak sem.

Ma belibbent hozzám a logisztikások gyöngye, Bence, aki egy hihetetlenül édes óriásmackó, birtokolva mind azt a sok jó tulajdonságot, amit csak szeretni lehet egy férfiban. Viszont sajnálattal vettem tudomásul, hogy az ő szíve Regináért dobog, egyelőre csak viszonzatlanul, mert Regina szíve már másé. De a mi Bencénket ez csöppet sem töri le, mert ő az a kitartó, kivárós fajta, és hallani sem akar az én barátnéimről.

A napok múlásával már azon kapom magam, hogy az ügyfeleinket is potenciális jelöltként szemlélem, és az űrlapokat is nagyon szívesen kitöltöm helyettük, ha első ránézésre megfelelnek a saját magam által kreált kritériumoknak, és szemrebbenés nélkül felteszem a sehol sem található kérdést a családi állapotuk kiderítése érdekében.

Eltelt egy hónap. Tapasztalatokban nincs hiány, más téren viszont, csak az van – vagyis független, negyvenes férfiemberekből. Mert aki ilyen korú, az vagy nős, vagy elvált, de már kapcsolatban. Ha független, akkor meg, vagy csak a munkájának él, vagy a hobbijának, vagy csak a haverjainak, vagy annyira nyuszi, hogy még velem sem akar szóba állni, nem hogy kezdeményezni. Ha meg esetleg egyik sem, akkor pedig plátói szerelem fűzi egy álomhoz, amit nem akar ereszteni sohasem.

Férfikeresés közben meg egyre több és több párt kereső lányra, nőre, asszonyra találtam, akik meghallva akciómat, mind csatlakozni akart, vagyis, hogy nekik is találjak barátot, szeretőt, férjet, vagy leendő apát. Talán, tényleg pályát kellene változtatnom? Dehogy, hisz nem jártam sikerrel egyetlen esetben sem. Csak, nagyobb lett a baráti köröm, több lett az ismerősöm, meg a hentes fiú is már csak hátulról hozza a karajt, mert egy buliban hallotta az akciómat és a lány, aki mesélte, már a barátnője, mert olyan édesen aggódott a római menetjegyemen, hogy rögtön szerelembe esett…

Még nem adtam fel! Melindának és Andreának párt kell találnia, hogy boldogok legyenek, a segítségemmel vagy a segítségem nélkül. Mel – mert én csak így hívom – a halk szavú, de mindnyájunknál bátrabb, magas, Rómát már látott, fiatal nő, és Andrea a vagány, de annál érzékenyebb, rengeteg hajú, balatoni Vénusz.

Melindát a fővárosban keressétek, Andreát a Balaton partján. Két, gyönyörű, intelligens nő, kettő a sok ezerből, de a szívemnek a legkedvesebbek. Meg, ugye, már megvettem az olasz útikönyvet….