Próbatétel túrának álcázva

Dráfi Emese  2022.3.28. 17:23

Az élet kiszámíthatatlan, véletlenek nincsenek, megpróbáltatások viszont igen.

Már az első pillanatban megfogott a lakástól nem messze tornyosuló kopár hegy. Tetszett nekem. Mindig, amikor kiléptem az ajtón, felnéztem és szemügyre vettem. Mintha azt súgta volna csábítóan, gyere, mássz fel, meg tudod csinálni, várlak! Nem vagyok nagy hegymászó, sokáig még a gondolatát is elhessegettem, mert a lábam eléggé fájt még, és sántikálva, bottal jártam.

Ahogy teltek a hónapok, egyre inkább azt mondogattam, miért is ne? Beszélgettem a lányommal, de ő nem volt vevő a hegymászásra, a párja meg éjjel-nappal dolgozott. Engem viszont biztattak, ha érzem a hívást, másszak fel. Most menjek egyedül? Á! Hisz nem mennék egyedül, suttogta belső hangom, jönne velem Bella kutyám is. Arról nem is beszélve, hogy sose vagyok egyedül, itt rengeteg a turista.


A híres Davos városát védő-ölelő szinte teljesen kopár hegy volt ez. A várost, melyet sokan ismernek, és akik olvasták Thomas Mann híres regényét, A varázshegyet, sose felejtik el ezt a nevet. Davos pedig hálája jeléül utcát, sétányt nevezett el a szerzőről, amelyen egy-egy táblán idézeteket olvashatunk a regényből.

Telt az idő, és én vártam…, nem is tudom mire. Talán a végső elhatározásra. Aztán nyár derekán végre újra éreztem az erős impulzust. Éreztem, itt az idő, most, vagy soha. Kerestem egy túrautat, amiről úgy véltem, végig tudom járni. Találtam is egyet. „Az első állomásig, Schatzalpig felmegyek a fogaskerekűvel, onnan felmászok a Strelapass (2350 m) menedékházhoz, aztán kicsit felfelé, balra kanyarodva keresztülmegyek a „hegyem” oldalán, és onnan már csak lefelé kell jönnöm azon a túraúton, ami egyenesen a ház elé vezet. Gyerekjáték! Nem lesz nehéz.”

Mindent elterveztem. Megnéztem az időjárásjelzést, melyik a legjobb nap erre, hány óra a túra, hol vannak menedékhelyek.

Augusztus 21. Napsütéses időt írnak, csak estére várnak zivatart. Addigra leérek, nyugtatom magam. A biztonság kedvéért a kis térkép, pulcsi, víz, keksz, pár alma és szendvics mellé egy hosszú esőkabátot is begyűrök a hátizsákomba. Már megtanultam, hogy Davos időjárása teljesen kiszámíthatatlan. Felkapom a túrabotokat. A fiatalok izgulnak. Én is. De ha már egyszer elhatároztam magam, ezt nem fogom kihagyni! Indulás Davosból, 1560 méterről. Bella izgatottan ugat. Imádja a kalandokat.

Délután egy óra. A fogaskerekű felkapaszkodik velünk az első állomásra: Schatzalp. Onnan gyalog folytatom tovább az utat. Rövidesen rátérek a tényleges hegyi útra, mely meredeken kapaszkodik fel az alpesi réten. Egyre feljebb és feljebb mászok. Ma különösen meleg van. Bella is alig bírja. Még a felénél sem járunk, elfogy a víz. Szinte mindet Bellának adom. Nekem még van almám. Nem baj, hisz nemsokára felérünk a menedékházhoz, gondolom bizakodva. Időnként megpihenünk egy kicsit. A lábam kezd fáradni. A szédületes kilátás viszont kárpótol minden fájdalomért. Leírhatatlanul gyönyörű. Csak ámulok és bámulok, megcsodálva Isten tökéletes alkotását, ezt a csodálatos természetet. Széttárt karokkal egy gyors köszönömöt mormolok, és boldogan beszívom a tiszta alpesi levegőt. Legszívesebben elidőznék egy kicsit, de nem tehetem, mert a lábam lassú, az idő meg halad. Nekiveselkedek. Bella hűségesen követ.


Kétórás meredek mászás után úgy sejtem, nemsokára felérek a menedékhelyre. Nem lenne rossz, mert a távolban a hátam mögött viharfelhők gyülekeznek. Egy óra időnk lehet még a viharig, saccolok az eget pásztázva. Addigra fel kell érnünk! Telnek a percek, egy-két emberrel találkozunk csak. A távolban villámlik. Ösztönösen megszaporázom lépteimet. Már amennyire bírom. Aztán végre meglátom a menedékházat. Érzem, össze kell szednem az utolsó erőmet, hogy felérjek. Nyafogni már nincs idő. Nyakamban liheg a vihar, villámlik és dörög.

Végre! Rajtam kívül a másik irányból, egy velem egykorú és két idősebb nő szalad be. Ez most tényleg egy menedékhely! Abban a pillanatban leszakad az ég. Az ablakból bámuljuk a kavics nagyságú jégdarabokat. Várunk. Nem is árt ez a kényszerpihenő, gondolom magamban. Addig jöhet egy kis helyi specialitás, valamilyen omlós tésztából készült barackos süti.

Fél öt. A vihar elvonult. Ezt megúsztuk. Mindenki készülődik. Itt az ideje továbbmenni. Ki erre, ki arra. A menedékház tulajdonosa, amikor megmutatom neki a térképet, merre megyek, próbál rábeszélni, hogy inkább forduljak vissza, az időjárás megbízhatatlan. De én a megérzésemre hallgatva tovább megyek. Ha már idáig feltornáztam magam, biztos, hogy nem fordulok vissza! Ha esni fog, akkor így is, úgy is elázok. Mondogatom. Csak addig ne essen, amíg a hegy oldalán keresztülmegyek. De tény, hogy sürget az idő. Három és fél órám van sötétedésig. Nem kell noszogatni. A hőmérséklet is besegít. 24 fokról 10 fokra csökkent. Felveszem a pulcsit is.

Az keskeny út a kopár, meredek hegy oldalán halad keresztül. Gyönyörű, és nem is olyan veszélyes. Bella is élvezi. Aztán az egyik szűk kanyarnál biciklisek jönnek. Megállnak és megkérnek, fényképezzem le őket. Hallom, szlovákul beszélnek. Hihetetlen! Hisz hónapok óta nem hallottam embert úgy beszélni, hogy meg is értsem. Megörülök nekik. Ők is örülnek. Végre értek valakit! Fényképezés, pár szó, mondat. Ők az utolsók, akikkel az út végéig találkozom.


Fél hat. A hegyi sziklás utacska felénél járok, amikor látom, újabb viharfelhők gyülekeznek. A kopár táj, a hihetetlen látvány lenyűgöz, de nincs idő megállni. Megpróbálom megszaporázni a lépteimet. Persze Bellának meg se kottyan. Boldogan lohol hol előttem, hol utánam. Na, már csak egy kacskaringós, de elég meredek út lefelé.

Hat. Már látom a házakat, utcákat, ahogy lépésről lépésre közelebb kerülnek hozzám. Ez erőt ad. Már nincs sok hátra! Gyerünk lábam! Ha eddig bírtad, most ne hagyj cserben! Bár a forgóm, térdem már elég nehezen mozog, csak megyek tovább. Amúgy sincs más választásom. Egy nagyot dörög az ég. Összerezzenek. Elég veszélyes lenne itt gyalogolnom a viharban. Számolom a perceket és kérem az esőt: „Csak még addig ne ess, amíg le nem érek az erdőig! Csak még addig ne ess!” Megvárja. Bella hirtelen meghallja a mormoták vészjelző visítását. Elkezd feléjük szaladni. Én meg bicegve utána. Már csak ez hiányzott! Kétségbeesetten kiáltozok! Bella, állj! Utolérem. Pórázra kötöm. Majd ha vége ennek a szakasznak újra elengedem. Már csak egy mormota-buli hiányzik ide.

Este hét. Végre elérem az erdőt. Az eső eleredt. Rázúdul a tájra. Az utolsó szakasz a legnehezebb. Bár csak nagyjából ismerem az utat, rövidítek. Kihagyom a kacskaringókat, és ahol csak lehet, keresztülvágok a fák között. A lábamat már nem érzem. Az eső szakad, elő az esőkabáttal. Már nem vagyok messze! Látom a házakat! Bella is csuromvíz. De őt most ez nem zavarja. Egy fa gyökerén megcsúszok. Majdnem orra bukok. Nem érdekel. Csak érjek már haza! Ennyi elég is volt mára. Az esőkabát belülről is vizes, annyira izzadok a párás levegőben. Már nem is tudom hogyan, csak megyek, megyek, kábultan, sajgó lábakkal, előre a cél felé.

Fél nyolc. Csatakosan, lihegve, remegve belépek a lakásajtón. A fiatalok nincsenek otthon. Gyorsan egy forró fürdőt! Megtörlöm Bellát, lefejtem magamról a vizes ruhát, és utolsó erőmmel beleülök a forró vízbe. Hullafáradtan bár, de lelkemben boldog és büszke vagyok. Egy nagyot nevetek. Na, ma sikerült felülmúlni önmagam. Főleg a testi fájdalmaimat.

Amikor másnap újra átnéztem a túratérképet, meglepődve láttam, hogy ez a túraút piros jelzésű, tehát nehéz! Milyen jó, hogy elkerülte figyelmemet, mert akkor biztosan nem vállalkoztam volna rá! Milyen jó hogy nem tudtam! Mert van, hogy így tesznek próbára a fentiek, felmérve, készek vagyunk-e felülmúlni önmagunkat.

Hozzászólások

@

Küldés