Tétlenség

Kabók Zita 2010.1.25. 8:57

A tétlenek, mások irigyei, mindig találnak magyarázatot arra, hogy nekik miért nem sikerül semmi.

A tehetetlen embereknek soha nem jut eszükbe, hogy egy kicsit elmélázzanak, és számvetést tegyenek a saját életükről. A másik ember kritizálásában és saját maguk felmentésében annál inkább naprakészek.

Itt van például a sikeres, macsó ismerősöm, Péter, aki egyetemet végzett vegyész. Volt már egy külföldi munkahelye, amely azonban megszűnt, így hamar újra a munkaerőpiacra került. Talpraesett fiú, megnyerő a személyisége, és bár szakmailag nincs nagy tapasztalata, mégis úgy gondolom, hogy színjeles diplomájával, és talpraesettségével nem szabadna, hogy gondot okozzon neki a munkakeresés. Miután megpróbáltam kipuhatolni, miért nincs már egy éve munkája, kiderült, hogy jönnek ugyan az ajánlatok, illetve csak jöttek (mert már a cégek is megunták a hívogatást), de ő mindet visszautasította, mert olyan álommunkára vár, ami hatalommal jár és fekete bőrszékkel. Egy év után aztán alább adta, csakhogy mostanra már az ajánlatok is elfogytak…

Próbáltam a saját tapasztalataim alapján segíteni neki – hogy milyen úton próbálja újra, és hogyan lehet sikeres egy állásinterjún. Azonban köszönet (vagy akár csak bólogatás) helyett csak kifogásokat sorolt. Bármiről beszéltünk, mindig talált kifogást, és elmondta, neki miért nem tetszik. Mondta, hogy az ő életrajza tökéletes, amit én tanácsoltam neki, az gyerekes, előnytelen színben tünteti fel őt, és különben is, ha minden változtatást meg akarna rajta csinálni, az rengeteg idejébe telne. Külföldre biztosan nem megy, mert ehhez már öreg (hozzáteszem harmincéves), képtelen lenne akklimatizálódni. Mire felhívtam a figyelmét, ha így folytatja, lehet, hogy az okos és szép barátnője előbb-utóbb megunja egy pesszimista munkanélküli mellett. Erre azt vágta a fejemhez, hogy ha a barátnője menni akar, menjen, őt bizony nem érdekli. Mindeközben jó párszor elismételte, hogy nekem miért könnyű az életem, és neki miért nem lehet az. Fájó volt hallani-látni, hogy egy tehetséges, jóképű, fiatal fiú mennyire pesszimistán látja a világot ahelyett, hogy talpra állna és dolgozna magán.

De van még egy ilyen ismerősöm, a barátnőm fiúja. Azt már megszoktam, hogy bármikor találkozunk, jót nem tud mondani, csak szidja a munkahelyét, a bárban a pincéreket, a buszon az utasokat, és mindenkit, aki szóba kerül. Nemrég elmeséltem neki, hogyan festették ki a lakásunkat (a plafont az angol festők kihagyták, ugyanis ezt külön kell kérvényezni). Erre ez a fiú kiselőadást tartott nekem a festőmunkásokról, azzal a „tanulsággal”, hogy ő bezzeg megtanítaná őket a rendes munkára, mert ezek bizony semmihez sem értenek! Mire mondtam neki, hogy jó lenne, ha legközelebb ő beszélne velük. Erre rám förmedt, hogy ahhoz még nem tud elég jól angolul...

Gábor, egy harmadik ismerősöm, szintén Angliában él. Karácsony óta másról sem panaszkodik, csak hogy nincs munkája, se pénze. Amikor azonban adódott számára egynapos munka, egy nappal a karácsonyi hazautazása előtt, kijelentette, hogy ő bizony nem megy dolgozni az utolsó munkanapon. Most, januárban is, ajánlották neki egy stabil munkahelyet, azonban nem fogadta el, mert legalább napi egy órát kellene odautaznia. Nem értem, hogy ez miért akadály, ha ráadásul még autója is van?!

Ádám, egy családias hangulatú irodában dolgozik. Legutóbb azon akadt ki, hogy a menedzser behívatta az irodájába, és szóvá tette a viselkedését. Mire aztán kipuhatoltam, hogy mi is történt valójában, teljesen megdöbbentem! Az ok, amiért a feljebbvalója behívatta az volt, hogy ebédidőben a kihúzott íróasztal fiókjain „pihentette” a lábait, miközben a fülhallgatóján zenét bömböltetve internetezett. Azt állítja, többször is ránézet a faxgépre, és bár látta, hogy üzenetek érkeztek, ő ignorálta a dolgot, hiszen egyrészt ebédszünete volt, másrészt ő nem is várt üzeneteket…Ezek után pedig a segítségemet kérte, hogy írjunk panaszlevelet a felsőbb főnökének... Nem tudom, miből gondolta, hogy elfogadható volt a viselkedése, számomra azonban bizonyos, hogy ez nem sok intelligenciáról árulkodik.

Nem értem én ezt a mai világot! Néha felháborít, hogy egyesek valamiféle kiskirályoknak képzelik magukat. Talán azt hiszik, magától szájukba repül a sült galamb? Nagyot tévednek, de ezt bizonyára soha nem fogják belátni. Mint ahogy azt sem, hogy az élet igenis pofonokkal és lemondásokkal is jár, hogy kitartásra van szükségünk, és el kell fogadnunk, hogy nem minden történik az elképzeléseink szerint.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy alább kell hagyni az álmainkkal, vagy el kéne azokat felejteni. De jobb, ha tudatosítjuk, hogy az élet nem habos torta, és mások nem arra vannak, hogy lessék a mi kívánságaikat. Ha valamit szeretnénk, azért tenni is kell, nem csak tétlenül nézni a világot, és kritizálni mindent és mindenkit.