A világ végén

Orbán Erika 2006.3.12. 18:53

A Brit-szigetek egyik fantasztikus helye a gyönyörű Cornwall félsziget.

Anglia e kis részének, Cornwall-nak saját hagyománya, nyelve és legendái vannak. Azt mondják itt született Artúr király, s hogy a vidék óriások keze nyomát őrzi, és hajdan csempészek hordták áruikat a partjára.

Szél söpört végig a penzanci buszmegállóban, az eső befolyt a gallérom alá, mikor egy szeptember végi este, elgémberedett tagokkal leszálltam a távolsági buszról, hogy megismerhessem Anglia e csodálatos részét. Bár ebben a szakadó esőben valahogy nem voltam fogékony a csodákra, viszont annak a tányér meleg levesnek, amit a B&B-ben kaptam, már nagyon örültem. (Bread and breakfast, azaz „ágy és reggeli” -- így hívják az angolok ezeket a nem túl sok szobával rendelkező, ám nagyon barátságos és családias kis szállodákat) Penzance, a Mount-öböl legnagyobb üdülőhelye, a város már négyszáz éve a fő kereskedelmi központja, és a legnagyobb – még ma is működő -- kikötővárosa nyugat Cornwall-nak.

Gyönyörű, kanyargós, szűk, szubtrópusi fákkal és bokrokkal szegélyezett utcáin Viktória-kori házak, és apró, de nagyon barátságos boltok sorakoznak. E csodás városba Jean hívott meg egy hétre – Jean a házigazdám volt annak idején Edinburgh-ban. Barátság szövődött közöttünk, s megbeszéltük, amikor csak tudunk, találkozunk. Akkor este, azzal a boldog tudattal feküdtem le aludni, hogy egy egész hetem van arra, hogy felfedezzem magamnak a világ e részét.

Másnap a festői kisvárosba St.Ives-be látogattam, a városka Dél-Anglia másik partján terül el. Úti célom a Tate Gallery volt, amely a XX. Századi, főleg cornwalli művészek munkáinak ad otthont. Az építészek, Eldred Evans és David Shalev úgy álmodták meg a galériát, hogy az tökéletesen illeszkedjen „időhöz és helyhez”. Munkájukat teljes siker koronázta: az 1993-ban megnyitott épület teljesen beleolvad az őt körülvevő, főleg a XIX. század végén épült házak sorába.

St.Ives másik nagy látványossága a St.Michael Mount. Ez a kis sziget egy gyöngyszem a cornwalli koronán – mondják az ott élők. A szigetet a szárazfölddel csupán egy keskeny téglaút köti össze, és már több mint háromszáz éve a St. Aubyn család otthona. A gránit kastély egy része látogatható. Felejthetetlen élmény bejárni az ódon szobákat, és már egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy a régi angolok köszvénytől szenvedtek. A nehéz bársonyfüggönyöket lágy muszlinként emelgette a kastélyon átfújó szél…

A hét második felében meglátogattam – az angolok által csak a világ nyolcadik csodájaként emlegetett, Eden project-et, (ami nyersfordításban annyit jelent, hogy Éden-tervezet), a St.Austell-ben felépített üvegházat. Mintha valaki odapottyantott volna egy hatalmas lépes mézet. Ez a „lépes méz”, a világ legnagyobb üvegháza, amelyben talán a Földön létező összes növény helyet kapott. Minden egyes lépsejt más és más világot rejt: megtalálható itt a mediterrán növényektől, a trópusiakig, az esőerdő fáin át, a banánfán keresztül, az egyszerű szőlőig a világon minden. Az üvegházat 2001 márciusában nyitották meg, de már előző évben is több mint ötszázezer látogatója volt, akik csak azért jöttek, hogy megnézzék az építkezést. A bejárati épületegyüttesben kapott helyet egy étterem, ahol folyamatosan vetítik az építkezésről készült filmet, és szolgálják fel az üvegházban megtermelt zöldséget, gyümölcsöt.

Az utolsó itt töltött napomra hagytam a Land’s End azaz a Világ vége megtekintését, ami hol is lehetne máshol, mint Anglia végén. Teljesen lent, délen a csücsökben, ahol már igazából a madár sem jár és a vad tengeri szél az úr. A találékony angolok felállítottak itt egy jelzőpóznát, mondván, hogy nincs tovább: ez itt kérem a vége ennek az országnak. Le is fotóznak mindenkit a pózna mellett, melyre előzőleg kiteszik annak a városnak a nevét, ahonnan az illető érkezett. Mindezt öt fontért, ami nem kis pénz egy fényképért.

A terület több mint húszezer négyzetláb (1 négyzetméter = 10,764 négyzetláb) nagyságú, rajta mindenféle boltocskák, vendéglők, köztük az „Első és utolsó ház” (ugye attól függ, hogy honnan nézzük). Ez valójában egy vendéglő, és itt is, akárcsak társaiban, megvásárolható a híres cornwalli húsos lepény. Ezt a hajdan élt háziasszonyok „találták ki” munkába induló férjeik számára. A kör alakú tésztát megtöltötték hússal, zöldséggel, majd félbehajtották, a széleit ujjaikkal alaposan végignyomkodták, hogy a tészta jól összeragadjon, majd megsütötték.

A világ végéről visszafele még megnéztem a Minack színházat. Minack cornish nyelven sziklás helyet jelent. Erre a sziklás helyre álmodta meg színházát, az 1893-ban született színésznő, Rowena Cade. 1931-től haláláig, 1983-ig dolgozott rajta, ha kellett szponzort keresett, ha kellett saját kezével hordta a követ, de megszületett gyermeke: a színháza.