Egy év a Smaragd Szigeten 1.

Vég Erzsébet 2007.5.8. 8:26

-- Céad míle fáilte! – ez az ír köszöntés szabadfordításban „százezer üdvözlet”-et jelent, ami bizonyítja a helyiek vendégszeretetét.

Azt mondják, aki egyszer ellátogat Írországba, az mindig visszavágyik. Ezt én is alátámasztom. Igaz, az idő nem mindig kellemes, de éppen az éghajlat miatt láthatjuk itt a zöld szín rengeteg árnyalatát, és a szigeten szinte sohasem fagy. Hűvös, nyirkos idő annál többször van. Ez az egyik oka annak, hogy Írországot a Smaragd Sziget névvel illetik. Az itt élő emberek az egyik legbarátságosabb nép a világon.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vidéki lány, aki érettségi után a fővárosba került angol üzleti levelezést tanulni. A kétéves képzés után úgy esett, hogy Budapesten, egy főiskola nemzetközi osztályán talált munkát. A hallgatók szinte a korosztályából kerültek ki, így különösen testhez álló feladatot jelentett az ösztöndíjak intézése, cserediák-programok szervezése, külföldi oktatók meghívása, konferenciákon való részvétel stb. Az egyik keresés alkalmával rátalált egy dolgozói ösztöndíj programra is. Megpályázta és megkapta a részvételi lehetőséget egy háromhetes üzleti angol tanfolyamra Dublinba, a sziget déli részén fekvő Ír Köztársaság fővárosába. (Az északi rész az Egyesült Királysághoz tartozik). Odakint olyannyira jól érezte magát (Dublin szép és kedves kisváros, az írek sajátos humorú, elég közvetlen emberek, a tanárok jó fejek, a mindenféle nációból kikerült hallgatótársakban pedig jó barátokra lelt), hogy hazajövetele után elhatározta, valahogy, valamikor még visszatér...

(Érdekesség, hogy a ma már annyira felkapott és divatos Michael Flately – más néven „Lord of the Dance” akkoriban robbant be a köztudatba „Riverdance” produkciójával az Eurovíziós Dalfesztiválon.)

Telt-múlt az idő, a dolgok változtak, a munkahely is. Már egy ideje másik cégnél dolgozott, amikor a hajdani főnökasszony megkereste: van egy munkalehetőség Dublin mellett. Egy Magyarországon működő tejipari cégben érdekelt üzletember és magyar származású felesége keresett magának fordítót, személyi asszisztenst és alkalmankénti segítséget a kamasz gyermekeik mellé -- egy személyben. A lehetőség több okból is kapóra jött. Egyrészt visszavágyott, másrészt szerette volna tökéletesíteni az angol tudását, harmadrészt, lakásvásárlást tervezett, negyedrészt pedig a környezetváltással próbált elfelejteni egy nem túl jóra sikeredett szerelmet. Néhány levélváltás és házaspárral való találkozás után a vidéki kislány azon kapta magát, hogy ül a repülőn és utazik az ismeretlen felé.

A repüléstől már nem félt, hisz nem az első útja volt, az ismeretlentől viszont annál inkább. Akkoriban még nem lehetett közvetlenül eljutni az Ír Köztársaság fővárosába, Londonon keresztül vitt az út. „Természetesen” az angolok millió kérdést tettek fel a tartózkodás céljáról, hosszúságáról, stb. (ne feledjük, hogy ez a 90-es évek elején volt). Szerencsére a munkavállalási és a tartózkodási engedélyt is elintézte neki a fogadó család, semmibe sem tudtak belekötni a határ szigorú őrei.

Az esti órákban érkezett Dublinba, ahol már várták és kb. 40 percnyi autózás után megérkeztek a farmra, a Wicklow hegyek közelébe. (Mellesleg ott és az idő tájt forgatták a „Rettenthetetlen c. filmet. Állítólag a farmon dolgozó fiúk beálltak statisztának annál a résznél, ahol a katonák csupasz feneküket mutatják az ellenségnek. A filmet láttam, de a fiúkat ebből a pózból nem ismertem fel…)

A család a nagy házban élt, a „személyzet” egy része a szervizút melletti kis házikóban, a másik része a városból járt fel kocsival. Az alsó szint egy részét kapta „Elizabeth” (én) lakrészül, a másik részében a főnök irodája működött, az emeleten pedig a farmon dolgozó fiúk laktak. Emlékszem -- merthogy én magam voltam az a „vidéki kislány” -- minden hajnalban halálra rémültem a tejszállító kamion dübörgésétől. Eltartott egy ideig, míg megszoktam. Csakúgy, mint azt, hogy öt mérföldre lakunk a legközelebbi buszmegállótól és mindig meg kell kérni valakit, hogy vigyen be a buszhoz, ha menni szeretnék valahova.

Aztán azt sem volt egyszerű megemészteni, hogy bárhol nézek ki az ablakon többnyire nem embereket, hanem hatalmas legelőket, teheneket vagy birkákat látok. Tény, hogy a legelők zöld színe náluk egészen különleges és több árnyalata is van. Nem véletlenül hívják a szigetet „Smaragd szigetnek” – ahogy erre a bevezetőben már utaltam. Ennek oka viszont a csapadékos, hűvös időjárás, az a fajta, ami bekúszik a pulóver alá is.

Majdnem mindig fáztam. Meg is állapítottam, hogy egyetlen hibája van csak az országnak, kicsit délebbre kéne lennie…

(Folytatjuk)