A kilencedik kapu

Bíró Szabolcs  2011.5.31. 4:38

Gondolatok egy méltatlanul elfelejtett filmről.

Roman Polanski kevésbé méltatott, sőt egyes vélemények szerint felejthető, komolytalan alkotása az 1999-ben bemutatott A kilencedik kapu. Tény, hogy a filmet legalább kétszer kell megnézni ahhoz, hogy a dolgok zömét a maguk helyére tudjuk illeszteni, de minél többször látjuk, éljük át a történetet, annál jobban tárulkozik ki előttünk minden egyes részlet. Talán épp emiatt nem talált akkora rajongótáborra A kilencedik kapu: már a huszadik század végén is az instant filmek uralták a piacot.

A nyitó képsorok egyszerre kápráztatók és hátborzongatóak. Egy antik bútorokkal berendezett dolgozószobát látunk, a falak mentén roskadásig rakott könyvespolcokkal, csupa bőr- és vászonkötéses könyvvel. Szinte érezzük a papír és a fa átható, semmihez sem hasonlítható illatát, miközben egy idős férfit pillantunk meg, amint asztalánál ül, levelet körmöl. A férfi megírja a levelet, borítékba rakja, aztán a csillárhoz sétál, és minden további nélkül felakasztja magát. A kamera végigpásztázza a polcokat, majd megállapodik egy üres helyen: egy könyv hiányzik. Kezdetét veszi a könyv.

A film főszereplője Dean Corso (Johnny Depp), aki régi, ritka könyveket kutat fel és ellenőriz. Afféle könyvdetektív ő, egy hideg, cinikus alak, aki csak a jutalékában hisz, a profizmusán kívül pedig semmi sem tükröződik a jellemén. Az ördögről szóló könyvek megszállott gyűjtője, Boris Balkan (Frank Langella) felkéri őt, hogy ellenőrizze ritka kötete, Az árnyak birodalmának kilenc kapuja eredetiségét, vesse azt össze az Európában fellelhető két megmaradt példánnyal. Corso el is indul, hogy teljesítse a jó pénzzel járó küldetést, csakhogy ez a munka valamiben különbözik az eddigiektől: a hiedelmek szerint ugyanis a könyv szerzőtársa maga Lucifer volt…

A kilencedik kaput nagy vonalakban két részre oszthatjuk: az első órában a könyvek, az írott tudás birodalmába csöppenhetünk, melyekhez tökéletes európai helyszíneket és környezetet választottak. A rozsdás kerítések, a borostyánnal benőtt, ódon falak segítségével a hatás több, mint tökéletes. A múltban érezhetjük magunkat, miközben a film mindvégig a jelenben játszódik. Aztán, amikor már tökéletes bizonyossággal mozgunk ebben a közegben, a film egyre inkább kezd a (szám)misztika, a vallás, a keresztény hitvilág felé fordulni, a történelem szerepét átveszi a mágia – no, nem mintha fantasyba fordulna a történet –, hogy a végén aztán jól meglepjen minket, és ki elégedetlenül álljon fel a képernyő elől, ki mosolyogva, megdöbbenve ragadjon előtte még egy időre.

Egy biztos: ahhoz, hogy A kilencedik kaput tökéletesen megértsük és makulátlanul tudjuk élvezni, nagyon oda kell figyelnünk minden egyes szavára és képkockájára, és az sem árt, ha ismerjük némileg a Bibliát. A színészi játékra, a rendezésre, a zenére, vágásra, képre már ne legyen gondunk – azt Polanskiék szinte hiba nélkül oldották meg.

A cikk megjelent a Penna magazinban is

Hozzászólások

@

Küldés