A mások élete

Cseh Gizella  2009.5.27. 9:30

Az a film, amelyet ma bemutatni szándékozom, tulajdonképpen egy azon sok egyéb, kedves remekmű közül, amelyek bennem maradtak és élnek...

I.
...léteznek és gondolkodtatnak – évek óta. Egy-egy ilyen filmről pedig írni, beszélni, összefoglalni, hogy tulajdonképpen miért is tartozik ebbe a kvázi „szubjektív kánonba”, könnyű és nehéz – egyszerre…

Az a filmművészeti alkotás, amely mellett végül döntöttem, 2006-ban készült Németországban, forgatókönyvírója–rendezője az elsőfilmes Florian Henckel von Donnersmarck, a címe pedig A mások élete (Das Leben der Anderen). A politikai–lélektani dráma fő témája Kelet-Berlin kulturális életének és az élet minden területét átszövő NDK-s titkosrendőrségnek, a Stasi-nak a kapcsolata.

II.
Vártam ezt a filmet. Már akkor vártam, amikor még csak Németországban vetítették. A tavalyi évben olyan erős széllel söpört végig Európán, hogy hatását szinte nálunk is azonnal érezni lehetett. Meg hát summa summarum: felénk is van jócskán mondanivalója. Az ügynök-téma Szlovákiában sem kevésbé releváns ütőkártya a múlttal való leszámolásban, mint Németországban; a dolog adott formában valamilyen pontig persze el is jutott. Aztán pedig itt van Magyarország példája, ahol hiába tevékenykednek Ungváry Krisztián történész és társai, a dolog mégis alig halad előre. Pedig előbb vagy utóbb ott is szembe kell nézni mindezzel. E nélkül elég nehéz tiszta lapot kezdeni. Még Közép–Kelet–Európában is…

III.
Előbb azonban egy kis családtörténet (amelyben természetesen részben hazabeszélek). A rendező, aki csupán 1973-ban született, egy régi nemesi család sarja. Ez a família a szepességi Csütörtökhelyről – avagy Donnersmarkt-ból (Spišský Štvrtok) származik; ily módon tehát a Nyugat-Németországban született, Amerikában felnőtt, és ugyanott, Nagy-Britanniában, illetve Oroszországban iskolázott Florian Henckel von Donnersmarck és rokonsága történetileg erről a területről eredeztethető. Ennyit előzetesképp…

IV.
Most azonban térjünk vissza magához a filmhez. 1984-et (!) írunk, és az NDK-ban járunk, ahol annak idején amit viccként meséltek, az mára közhellyé vált – és bizony korántsem vicces. A hajdani NDK lakosságának egyik felét megfigyelte a hírhedt titkosszolgálat, a Stasi jól szervezett ügynökhálózata, amelyik az ország lakosságának másik felét tette ki. A mások élete tehát a megfigyeltek élete…
Ebben a helyzetben vagyunk Kelet-Berlinben, ahol a kommunista rendszerhez vakon hű Gerd Wiesler Stasi-ügynököt („HGW XX/7”; Ulrich Mühe érzékeny alakítása) saját kérésére megbízzák azzal, hogy kémkedjen Georg Dreyman (Sebastian Koch) színházi író után, akit nyugati elhajlással gyanúsítanak. A százados hamar rájön, hogy valójában Bruno Hempf kulturális miniszter, a párt Központi Bizottságának tagja utasítására figyeltetik Dreymant és élettársát. A miniszter ugyanis vonzódik Dreyman barátnőjéhez, a színésznő Christa-Maria Sieland-hoz (Martina Gedeck), sőt – hatalmával visszaélve – a nőt egy viszony kialakítására is kényszeríti; gondolván, ha Dreymant letartóztatják, nem állhat az útjába. Mindemellett Dreyman a rendszer támogatója, bár nem ért egyet a disszidensekkel és a másként gondolkodókkal való bánásmóddal. Amikor Georg (tiltó listán szereplő) rendező barátja, Albert Jerska öngyilkosságot követ el, Dreyman ellenlépéseket tesz: egy veszélyes folyamat révén névtelen cikket jelentet meg a Der Spiegel-ben a keletnémet öngyilkosságok létéről és gyakoriságáról (amely lista létezését az NDK gyakorlatilag 1977-ben megszüntette). És íme, a történet másik oldala! Gerd Wiesler a megfigyelés közben ráébred saját élete kisszerűségére: a megfigyelt művészek élik az igazi, valódi, értékes életet, nem pedig ő. E felismerés révén egyre közelebb kerül a művészpárhoz, amely később sorsszerű döntésre sarkallja, illetve amely végzetesen megváltoztatja mind az ő, mind a megfigyeltjei életét: jelentéseiben „álmodni” kezd, hogy védje Dreymant…
Amikor Christa-Maria beszünteti viszonyát a rettegett miniszterrel, a pöröly elindul: a nőt gyógyszerfüggősége miatt letartóztatják. Aztán a vallatások során egy idő után megtörik, majd igent mond az együttműködésre; jövője és színészi karrierjének megóvása érdekében elárulja élettársát. A Stasi ezt követően azon nyomban házkutatásra készül, ám mindeközben Wiesler – aki a nő kihallgatását is vezette – eltávolítja a bizonyítékokat (az írógépet és a kéziratokat) a férfi lakásából. Christa-Maria pedig nem bírja elviselni, főképp hordozni az árulás terhét: hazaérkezése után egy teherautó elé veti magát. Az eredménytelen házkutatás után és a történtek miatt az egész megfigyelési művelet értelmét vesztette; Wiesler főnöke, Anton Grubitz alezredes az akciót leállítja. De sejti, amit sejt, illetve tudja, amit tud: Wiesler karrierjének befellegzett (az „M részlegre” száműzik, ahol levelek bontogatásával keresi kenyerét).
És befejezésképp – íme – a szerzői epilógus: a német újraegyesítés után Dreyman (a közzétett Stasi-aktákban kutatva) rájön az igazságra, és következő könyvét a szórólapterjesztőként élő „HGW XX/7”-nek ajánlja „Szonáta egy jó emberről” címmel...

V.
Amerre bemutatták A mások életét, ott egyaránt komoly szakmai és közönségsikert aratott. A 2007-es Oscar-díj átadáson elnyerte a legjobb idegennyelvű film díját, noha a 2007-es Golden Globe-on csak a jelölésig jutott. A 2006-os Német Filmdíjon hét Lola-szobrot nyert el, köztük a legjobb film és a legjobb férfi színészi alakítás díját is (Ulrich Mühe). A kritikusok szerint a film pedig fordulópont a német közelmúlt ábrázolásában, a nosztalgia helyett kíméletlen képet fest a puha diktatúra léleknyomorító működéséről.

Epilógus
Nem olyan régen olvastam a hírt, valamikor júliusban: gyomorrákban elhunyt Ulrich Mühe, a zseniális Oscar-díjas alkotás Stasi-ügynöke. Sajnos, nagyon fiatalon, alig 54 évesen. (Micsoda vis maior: a film egyik alapötlete épp tőle származott, hiszen a való életben saját felesége hat éven át jelentett róla a Stasi-nak…) Döbbenet: oly sokat adhatott volna még a közép-európai filmművészetnek!
Az utószó jogán pedig csak egy megjegyzés: biztos vagyok benne, hogy a keleti blokkban sosem élt Florian Henckel von Donnersmarck fog még meglepetést okozni az európai filmrajongóknak. Igényességét felmérve: alaposan, de nem sokszor.

Írásunk a Katedra, 2007, XV. évf., 1. sz. cikke alapján készült.

Hozzászólások

@

Küldés